Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Lengyel András: Szegény Lelian (A szerep mint minta és önkifejezés a fiatal Juhász Gyulánál)
91 Lengyel András Szegény Lelian A szerep mint minta és önkifejezés a fiatal Juhász Gyulánál Molnár Éva doktornőnek 1 Aki veszi a fáradtságot a pálya fontos dokumentumainak, mindenekelőtt a verseknek (s részben a leveleknek) az egybeolvasására, az nemcsak a privát ember ellentmondásait, ellentmondásaival való többnyire sikertelen birkózásait és ezek hosszabb-rövidebb idejű ideiglenes áthidalási kísérleteit érzékeli, de arra is fel kell figyelnie, mindez valamiképpen a költői alkatot is mélyen befolyásolta. A magánpszichológia alakulástörténete leírható lineárisan: az én új s újabb tapasztalatokat vett föl magába, az én tanult, a realitáselv – leg- alábbis tendenciaszerűen – diadalmaskodott. Mint (majdnem) mindenkinél. A költői alkat azonban, amely elsődlegesen nem a tudatos én nek az opciója, hanem sokkal inkább az ösztön-énnek a tudattalan kifejeződése, és – egy ponton túl persze – megracionalizálása, nem írható le egy fejlődéselvű linearitás mentén. Legalább három, időben is elkülönülő, a mechanikus lelki folytonosságot megszakító – kívülről „önkényesnek” látszó – centruma is van, mondhatnánk: a Juhász Gyula név alatt publikált versek legalább három külön- böző költőt konstituálnak. Az „egyhangúnak” mondott Juhász neve legalább három, markánsan különböző költő fedőneve. A költői alkat időrendben első ilyen centruma az indulás „beérésének” idejére, nagyjából 1907/09-re tehető. A második ilyen centrum, amely a leghosszabb ideig tartott s a legismertebb, s amelyet ma „az” igazi Juhásznak vél az irodalomtörténet-írás s a versolvasó közönség, nagyjából az 1918/29 közötti évekre esik. A harmadik centrum pedig a „hallgatás éveire”, időben nagyjából 1934-re tehető, s ezt mindössze pár vers fémjelzi. E három centrum között persze telt az idő, versek is születtek, a bibliográfia és a filológia ezeket számon is tartja, de ezek lényegében a mesterségbeli rutin megnyilvánulásai, ismétlések vagy variációk. A három különböző „költő” közül a legismertebb ma kétségkívül a második, a leg- kevésbé ismert (s elismert) a harmadik (jóllehet talán ez a harmadik a legsúlyosabb). Az első a szó hétköznapi értelmében „ismert”, de inkább félreértett, mint értett. Pedig Juhász ekkor mozgott leginkább együtt a születő modern magyar irodalommal, ekkor volt – ekkor lehetett – egyenrangú társa a két, nála jóval nagyobb és tartósabb sikert elérő költőbarátjának, Babitsnak és Kosztolányinak, és filozófusbarátjának, Zalai Bélának. S ezt az együtt mozgást, ahogy mondani szokás, csak „a körülmények szerencsétlen alakulása” törte meg, s azután ez a törés, az elviseléséhez szükséges lelki stabilitás híján, marginalizálta Juhászt. A pálya kulcsa – időrendileg is, logikailag is – kétségkívül a költői alkat első centru- mában rejlik. Ennek megértése és legalább hozzávetőleges leírása nélkül az egész pálya megértése korlátozott és részleges marad. Az alábbiakban ezért erről az első centrumról lesz szó. De nemcsak a Juhász-értés kedvéért. Azért is, mert az ő megértése és leírása köze- lebb visz a születő magyar irodalmi modernség szükségképpeni variációgazdagságának, s e sokszínűség beépített, törvényszerű buktatóinak megértéséhez. A modernség mint
