Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Lengyel András: Szegény Lelian (A szerep mint minta és önkifejezés a fiatal Juhász Gyulánál)
92 lehetőséggazdagodás és mint veszteség csak ebben az antinomikus egységében értelmez- hető valamennyire is helyesen. A kettősség ugyanis a modernség esetében nem anomália, hanem törvényszerűség volt, s ezt Juhász sorsa plauzibilis alakban tárja elénk. 2 Ismeretes, hogy az egyetemista Juhász Gyula, a róla utóbb kerengő jellemzésekre rácá- folva, igen aktív volt. Diáktársaival való barátságaiból a Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel való szövetsége legendássá vált, s ami különösen érdekes, hármuk közül az egyetemi években Juhász volt a kezdeményező, a társait is helyzetbe hozó. A Négyesy- szemináriumon titkár lett, s hogy hallgatótársai becsülték, mi sem mutatja jobban, minthogy a filozófus (és matematikus) Zalai Béla (Lukács szerint a kor egyetlen eredeti magyar filozófusa!), akit Kosztolányi „acélfejűként” emlegetett, s Babits is nagyon res- pektált, ezen időszakának egyik legjobb barátja lett. Ez a pezsgő periódus ugyan hamar majdnem tragédiába torkollt. Az isten háta mögött, Léván tanárkodó Juhász Léváról az öngyilkosságba akart menekülni, s hogy e szándéka végül nem realizálódott, az jellemző módon, csak egy véletlenen múlott: megtudta, hogy Szegeden mentora, Balassa Armint kiadta verskötetét (e nemben ez volt a pályanyitó első!), s ambíciójának ez a visszaigazo- lása, kötetes költőként való debütálása visszarántotta a végzetes lépéstől. Ez annál inkább is megtörténhetett, mert ekkor valójában még nem meghalni akart, csak menekülni, s írói tervei nagyon is épek és erősek voltak. E vonatkozásban roppant árulkodó 1907. október 18-i, Rozsnyay Kálmánhoz írott levele. Ez nemcsak őszinte vallomás, de egyike legárulkodóbb önjellemzésének. Nemcsak egzisztenciális helyzetének bizonytalansága és törékenysége derül ki belőle, de vágyait is kendőzetlenül kimondja. „Író akarok lenni… Akarok...” , írta. „Olyan fájdalmasan cseng ez a szó nekem. Ha egy nagy lapnál Pesten lehetnék, látod ez az álmaim álma, nekem, a tanárnak. Színház, művészet, irodalmi élet: ez kell nekem, város, mert megfulladok.” (Rozsnyay 1937: 442.) Az idézett vallomás minden szava fontos, és értelmezésre vár, de a vallomás csak az aláírással teljes. Az aláírás ez: „Pauvre Lelian.” (‚Szegény Lelian’). Az értelmezést a végén érdemes kezdenünk. Mi ez a „Pauvre Lelian”? A név a modern francia költészet neves alakjának, Paul Verlaine-nek a nevéből képzett anagramma. Verlaine (1844–1896) egyik játékos önmeghatározása. Hogy Juhász ezt átvet- te, két dologra utal. Egyrészt ezzel a gesztussal önmagát is a „modernek” közé állította be, önmaga és Verlaine között, az intertextualitás lehetőségével élve, kapcsolatot, méghozzá mások által is leolvasható kapcsolatot teremtett. Ugyanakkor a Pauvre szó jelentésköre, ‚szegény’ finomítja és konkretizálja is ezt az azonosítást. Szemérmesen, áttételen keresztül, azt mondja ki: ‚szegény Juhász Gyula’. Panasz értékű önmeghatározás ez tehát. De, s ezt is vegyük észre, olyan panasz ez, amely egyben dicsekvés is: modernsége deklarálása. Még a Nyugat megindulása előtt vagyunk, ez a gesztus tehát szociológiai relevanciájú. A vallomás fölütése pedig programértékű, két vonatkozásban is: a professzió, amelyet választ, s amelynek szolgálatába akar állni, az íróság (s nem az a polgári hivatás, amelyre diplomája képesítette). Ezzel pedig szándéka szerint, egy imaginárius, virtuális térbe helyezi át magát. A képzelet specialistája lesz. Ennek a programnak a másik oldala pszi- chológiai. Itt elszánását: „akarását” hangsúlyozza. Nemcsak szeretne író lenni, de akarja is ezt. S ez az „akarás” ellentétes azzal a képpel, amely sokak fejében ma is él róla. Ő az állítólag szelíd, akaratgyenge, passzív ember, íme hangsúlyozottan akar valamit. S vágyát, akarásának tárgyát konkretizálja is: „ Ha egy nagy lapnál Pesten lehetnék , látod ez az álmaim álma, nekem, a tanárnak. Színház, művészet, irodalmi élet: ez kell nekem, város , mert megfulla- dok .” Ez a vágy megint nem ötletszerű, esetleges kívánság: ennek szociológiai relevanciája van, s nagy pszichológiai önismeret rejtezik benne. Az irodalmi modernség, általában a modernség, mint összefüggő projektum, jellegzetesen városi, sőt nagyvárosi fejlemény.
