Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
18 Benes József halála után azt érzem, hogy a korábbinál nagyobb rálátás nyílt munkásságára. Minél több képét idézem fel magamban, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy rendszer teremtődik a motívumai, képei között, életművét szigorú törvények fogják össze – mint a nagy alkotókét minden esetben. Beszélgetéseinkről soha semmilyen feljegyzést nem készítettem, nem is gondoltam, most sem gondolom, hogy feljegyzéseket kellett volna készítenem róluk, a baráti beszélgetések, megjegyzések nem arra valók, hogy rögzítsük őket. Rögzülnek azok egyébként is, csak éppen nem a papírlapokon, hanem az emlékezetünkben. Az alábbi írásban, ha töredékesen is, a magam emlékei alapján írok róla és a munkáiról, úgy, hogy közben segítségül hívom íróbarátai, így leginkább Tolnai Ottó és Domonkos István írásait, ők majdhogynem az indulásától figyelhették pályájának alakulását, és idézem majd Bacsa Gábor és Virág Zoltán vele folytatott beszélgetéseit is. Benes beszélgetve fejtette ki esztétikai nézeteit, mondta el mindazt, amit az életéhez és a képeihez tartozónak gondolt, társaságban, baráti körben sokszor érintette ezeket a kérdéseket. Az említett két beszélgetés számos fontos tételét rögzítette, de nemcsak ezért idézem őket, hanem azért is, mert szeretném, ha Benes hangja is hallatszana ebben az írásban. Nyilvánvalóan a véletlen is közrejátszott abban, hogy közel kerültünk egymáshoz. Az ismert festő és a kezdő irodalmár, szerkesztő. A véletlen is, s talán a szükségszerűség is, mondom ma. Először Szegeden találkoztam vele, mint annyi más embernek, neki is Ilia Mihály mutatott be. Álltunk a Dugonics tér és a Kárász utca találkozásában, a könyvesbolt és az újságárus közötti sávban, egyszer csak jött Benes, ott találkoztunk először. Másokkal is ott találkoztam először, Pataki Ferenccel, Darvasi Lászlóval, ha a Benessel való első találkozásomat említem, mindig az ő neveik jutnak eszembe. Bakával máskor és másutt találkoztunk, Lengyel Andráshoz általában mentünk, először az Egyetemi Könyvtárba, később a Fekete Házba. Bakával beszélgettünk is Benesről, jó festő, mondta, kár, hogy mindig ugyanazt festi. Ebben nem volt igaza, mondom most. Ha ugyanazt is festette, mindig máshogy festette azt, amit festett. Arról, hogy milyen szerepe volt Benes munkásságában a változatoknak, s hogy egyáltalán változatok voltak-e azok, külön tanulmányt kellene írni. Baka írt is Benesről, éppen a Forrás ban. Azonosult Benes világával, ami azt jelenti, hogy a maga világát és Benes világát összekapcsolta. „A bácskai, majd csongrádi tájak ponyvával takart, súlyokkal rögzített szénakazlai, kötelekkel megfékezett, röpülni vágyó fóliasátrai, a télire papírzsákba bújtatott rózsafák, s ezek óriási másai, a moszkvai Lomonoszov Egyetem parkjának irdatlan védőburokba zárt fái – mind-mind ugyanazt mondják, dadogva és szinte kivehetetlenül, de akinek füle van a hallásra és szeme a látásra, nem megy el közömbösen mellettük, hanem számba veszi, rendszerezi és mondatokká rakja össze őket. Sivár és szomorú világ ez, fenyegető és fenyegetett, folyton változó, és lényegét tekintve változatlan – csak a kitüremkedései tűnnek el, bukkannak fel másutt, csak a kötelékek feszesebbek-lazábbak,
