Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
19 csak a bugyrai mélyülnek-sekélyesednek, Bábel és Ninive – az égre törő, mégis parlagi gőg és a selymek, tüllök alatt megrothadó életerő szimbólumai.” „Benes József képeiről hiányzik a cukormáz – elvontnak tetsző alakzatai a hazugságaitól megfosztott valóságot mondják, ezért ez a művészet mélyen realista. Realista és prófétikus. Az apokalipszis realizmusát mutatja fel nekünk. Azt mondja: Bábelben élünk, ne feledjük a palota falára írt szavakat!” – ezt is Baka István írta. Akkor, amikor a költő Baka Benesről, annak művészi alapállásáról írt, a festő művészi eszközeit említetlenül hagyta. Feltehetően azért hagyta említetlenül őket, mert erre az időszakra a verseinek az eszköztára már végletesen leegyszerűsödött. Álltunk a Kárász utca elején, akkor jött arra Benes, fekete nadrágban, fekete trikóban, fekete hajjal. Minden fekete volt rajta és körülötte. Dedikációit is fekete tollal írta katalógusainak hófehér lapjára. A katalógusokat mindig fekete tollal dedikálta, a nyomatokat, képeket ceruzával. Tolnai Ottó, aki a zentai gimnáziumban a tanítványa volt, a rúttól indult el, Ritoók Emma szavait idézte Benes képei kapcsán: „A rút által marad a művészet minden időben úgyszólván közelebb az emberihez…” Tolnai Benes első képeinek a megszületésétől figyelte ennek a festészetnek az alakulását. „Emlékszem – mondta –, akár valami misztikus tárgyakhoz, totemekhez tértem vissza szinte naponta Belgrádból hozott képeihez, amelyek egy nagy hideg, kék-sárga kövezetű, üvegezett folyosón lógtak.” Tolnai egy zentai gimnazista fiú emlékeit idézte fel, a képek a rajztanárának a képei voltak. Én nem a rúttól indultam el, amikor a Benes munkáival való ismerkedésem megkezdődött, s bár nem tudtam azt mondani, hogy, példaként említem, a sűrű, vastag, a vérre utaló barnásvörös színnel nyomott Már az anyaméhben című képe a maga összevarrt szemű-szájú magzatával szép volt, abban azonban már akkor is biztos voltam, hogy az a kép jó és hiteles kép. Benes újabb tájképei, a pusztulás utáni derűt sugárzó újabb tájképei, valójában ezeknek a születésekor kerültünk egymáshoz közel – viszont számomra már az első rájuk tekintésem pillanatában szépek voltak, s szépek azóta is. Nem tudjuk, hogy az ifjú festőjelölt milyen szándékkal, elképzelésekkel vágott neki a tanulásnak, erről soha nem mondott semmit, csak azt, hogy már gyerekkorában is mindig csak rajzolni szeretett volna. Benes akadémiai éveiről Tolnai Ottó többször ír, legrészletesebben a Rothadt márvány című kötetében: „A belgrádi Művészeti Akadémiát és az 50-es évek Belgrádjának képzőművészeti életét a szerb festészet legnagyobb nemzedékének tagjai határozzák meg, akik a két háború között Párizsban élnek (Czóbel nemzedéktársairól, barátairól van szó: Dobrović, Lubarda, Tabaković, Čelebović), majd a háború után egész az abszt-
