Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
45 jóval bővebb. Az 1645 és 1705 közötti évtizedekből eddig 211 verset, illetve vers- és szövegtöredéket tudtam összegyűjteni, melyeket a nyilvántartások üresen maradt lapjaira „probatio calami”-ként, valóban a készített lúdtollak próbájaként kanyarintottak a kisbírók és deákok az emlékezetükben megmaradt versekből. Mivel ez szélesebb körben még nem igazán ismert, megengedhető, hogy – egy irodalmi folyóiratban Orosz László feldolgozása alapján – néhány nevet, néhány címet felidézzek. A különféle zsoltárok Szenczi Molnár Albert fordításaiként éltek tovább százak és ezrek emlékezetében. A katolikus egyházi énekek lejegyzett részei Kájoni János Cantionale catholicum című kötetéből valók. De került elő Szőlősi Benedek Cantus catholiciájá ból is néhány idézet. Nem kevésbé figyelemre méltó, hogy a A tékozló fiú históriája és a Mária Magdolna históriája Szentmártoni Bodó János erdélyi unitárius költő alkotása a két folyó között is olvasókra talált. Rajtuk kívül fellelhető Szegedi Lajos protestáns lelkész, Szkhárosi Horvát András, Újvári Tamás, Carthausi Szt. Domokos, Pécsely Király Imre egy-egy verse, illetve versrészlete, Aquinói Szent Tamás és Szent Bernát egy-egy himnusza. Idézték a Kecskeméti Graduál (1637–1681) egyik énekét is. Található a Kun-kódexből (1621–1647) is néhány sor, valamint az evangéliumok ból kisebb részletek. Legalább ennyire indokolt, hogy a világi jellegű művek alkotóit ugyancsak név szerint említsük. Az egyik lejegyző teljes egészében idézte Balassi Bálint Cantio elegans át (Siralmas énekét). A kor két jelentős katolikus költője is nyomot hagyott. Hajnal Mátyástól két, Nyéki Vörös Mátyástól egy idézet került elő. Fellelhetők ezeken kívül Rimay János tól és Szepsi Csombor Márton tól származó versrészletek is. Ezeknél az idézeteknél nem lehet eléggé erőteljesen hangsúlyozni, hogy többségükben csak alig néhány osztályt végzett emberek, ritkán adódó szabad perceikben szinte tudattalanul vetették papírra, ami ezekben az évtizedekben otthon még csak nagy ritkán kerülhetett kezükbe. Feltétlenül ki kell emelnem, hogy a „tollpróbák” között több eredeti, helyben keletkezett vers is fellelhető. Az 1673. év különösen sok keserűséget hozhatott mind az egész országra, mind pedig a helybeliekre. Három helybeli anonim verselő is megörökítette ennek sok szomorúságát, nyomorúságát. „Oh nyomorúságos esztendő, / Homályba beborult idő, / Voltál nekünk csak búszerző, / Gyakran méreggel emésztő…” A másik vers szerzője minden bizonnyal a magisztrátus valamelyik tagja lehetett, vagy legalábbis a bírák lelkiállapotát, hangulatát örökítette meg: „ Óh kegyelmes Isten szánj meg, / Ez nyomorult háztúl ments meg, / Hogy házunkban nyughassunk meg, / Többé ne is ismerjük meg…” Nyomorult, nyomorúságos háznak több helyen is a városházát nevezték a tisztségviselők. Minden tekintetben kiemelkedő alkotás az a vers, amelynek a feljegyző adta az Anno 1673 címet, pontosabban jelzést. Ez nemcsak terjedelmét, hanem formai sajátosságait tekintve is kiemelkedik a többi közül. Minden bizonnyal eddig még teljesen ismeretlen volt a magyar irodalmi életben. Egy Erdélyből ideszakadt ember panaszolja el benne fájdalmait. A húsz strófából ízelítőül csak az első három versszakot idéz em. „Kegyesen tápláló, / Mindeneket formáló / Szent Jehova Isten! / Légy gondom viselő[m] / És jól igazgatóm, / Keserülő Isten. // Óh mert reád hadtam, /
