Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
46 Igyemet rád bíztam, / Ez idegen földön / Nincsen jóakaróm, / Sem gondom viselő[m], / Keserülő Isten. // Vajha szüleimet, / Édes nemzetimet / Csak egyszer láthatnám, / Éltömet éltökért, / Az ő jóvoltokért / Letenni nem szánnám…” A népművészetről és a kor zenei életéről hely hiányában nem szólhatok, csupán azok létére utalok. A kora újkor Európa nyugati fele számára – a háborúskodások ellenére – az élet minden területén soha nem látott gyarapodást eredményezett. A háborúkból nekünk jóval több, a gyarapodásból viszont csak alig-alig jutott. A keleti despotizmus nem tudta ugyan meghonosítani az alapvetően keleti termelési módot, de a szomszédos államoktól és az őslakosságtól való félelem miatt a fékek sorával bénított minden tőle telhető változást. Erre is csak egyetlen példát említek. 1642-ben – tehát Buda eleste után száz évvel, a hódoltság legbékésebb időszakában –, mivel erősen megrongálódott a templomtorony, ezért magától a budai pasától kért és kap ott a város engedélyt, „…hogy tornyukat se nagyobbra, se kisebbre nem építvén, az eldűlés ellen faoszlopokkal megtámogathassák…”. Ezért az engedélyért 201 tallért – kb. húsz ökör ára – kellett (az ajándékokon kívül) a városnak fizetni. Mivel a csaknem általános hivatali hangnem a hódítók és a hódoltak kapcsolatát mindennél jobban érzékelteti, még egy – az évenkénti természetbeni szolgáltatások egy részét érintő – idézetet célszerű beszúrnom: „…Az szénát pedig béhozzátok Városi Bírák ezen fával, melyről levelet vettetek, ha karóban nem akartok száradni.” Ezen a rövid és nagyon vázlatos áttekintésen is átsüt a hódoltság egész időszakát átfogó reménytelenség, az esztelen tilalmakba való ismételt ütközés, ami ebben a másfél évszázadban sokakban egyfajta bénultságot eredményezett. Az alig felfogható ellentétek sora jelentkezett még rövid időközön belül is. Az anarchia, és olykor a váratlan lehetőség, a mindent bénító korrupció és a keleti despotizmus, a városképző erők és az egyéni kockáztatások érvényesülése, a háborús konjunktúra és a féktelen rablás hektikusan váltogatták egymást. Kecskemét lakossága ezeknek lett részben haszonélvezője, és időről időre súlyos kárvallottja . A tőzsérek életrevalósága, vakmerősége és leleményessége olykor meglepő anyagi felhalmozást, majd a gyakori háborúk szükségszerű anyagi összeomlást eredményezett családok tucatjainak. Az időszakos, és csak egy szűkebb csoportnak jutó boldogulást nemritkán a többször említett elképesztő korrupció is segítette. A rendkívüli terhek sorát, a rablásokat, zsarolásokat pedig a hatalom jellege és a központi igazgatás fokozatos bénultsága hozta magával. Hogy a török kiűzése után még maradt itt élet, maradt a továbbélésre lehetőség, a magyar parasztság tűrőképességének és rendkívüli vitalitásának volt köszönhet ő . Mivel Kecskemétnek a rendi-feudális társadalmon belüli utolsó másfél évszázadát – több kötet és kéttucatnyi tanulmány elkészítése, publikálása alapján – a város újabb monográfiájában részletesen feltártam, ebből az időszakból csak a leginkább meghatározó folyamatokra, eseményekre és alkotásokra célszerű itt utalnom. A török hatalom kiűzését eredményező közel két évtizedes (1683–1699) kíméletlen háború a lakosságot azért viselte meg rendkívüli módon, mivel korábbi jószágainak, tartalékainak és értékeinek nagyobb részét már a háború első éveiben elvesztette. Ráadásul az osztrák zsoldban szolgáló tábornokok nemcsak
