Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Helytörténet és országtörténet: kapcsolatuk alakulása
9 ben a nem csupán a nemzeti, hanem a városi lokalitáshoz kötött polgári, akár parasztpolgári (például a debreceni cívis) öntudat historizálásának, történelmi kontextusba helyezésének az igénye. A századfordulón egyre-másra napvilágot látó városbiográfiákat, várostörténeti monográfiákat megrendelőik és finanszírozóik, a városi hatóságok és a helyi elitek a polgár történelmi emlékezete beszédes monumentumainak szánták. Így vallott az ezeket a törekvéseket belülről fűtő ethoszról Éhen Gyula szombathelyi polgármester: „Nemzeti fejlődésünk géniusza kijelölte az utat, melyen haladnunk kell. S városaink történetének rövid vonásokban való ismertetése hangos intelem, melyszerint (sic!) hazánk jövendő felvirágzásának legfőbb alapja a városok életerős fejlődésében keresendő.” 19 A polgárt és a várost történeti kategóriaként nem a politika, az állam (a nemzet, az ország), hanem közvetlenül a gazdaság, a társadalom fogalmi körén belül lehet csupán megragadni. A gyors iramban szárba szökkenő, a városbiográfia műfajában megoldott helytörténettel szükségképpen együtt járt az a fajta egyéniesítő szemléletmód, amely határt húzott a hely- és az országtörténeti narratíva között. Az utóbbi kétségkívül a politika primátusának az elvén nyugodott, a helytörténeti beszédmód ellenben a művelődés, a művelődési viszonyok fogalmát tematizálta nagy előszeretettel. Ebben a minőségében nyomban alá is rendelődött az államtörténetként rögzülő nemzeti történelmi kánonnak. Az egyes települések különálló országtörténeti múltja önmagában rendszerint elégtelen volt ahhoz, hogy szert tegyenek ezáltal valamiféle nemzeti történeti rangra: az időnkénti királyi látogatások, előkelők átvonulása, vagy egy-egy csata alkalmankénti helyszíneként folyamatosan nem részesülhettek az országos történeti elbeszélés áldásaiból. Marginalizálódásukat tovább fokozta, hogy a helytörténetírás, amely kezdettől kiszorult az akadémiai tudományosság szűken vett világából, nem ígért komolyan vehető értelmiségi (egyetemi és akadémiai) karriert a terület szorgos művelőinek. Ez a „szakma” már ezért sem válhatott különösebben vonzó foglalatossággá azok számára, akik az alkotó értelmiség intézményes életpályájának a bűvöletében éltek. 20 Valójában ugyanabból a narratív eszközkészletből gazdálkodott a helytörténet is, amiből az ország- vagy nemzettörténet: olyan lineáris elbeszélést alkottak az adott hely múltjáról, amelyből a teleológiai mondanivaló sem hiányzott. Abban is kísérteties volt a hasonlóság közöttük, hogy az origo, az eredet megtalálása, és annak bizonyított ősisége volt hivatva megemelni a történetben szereplő hely történeti rangját. Szinte az alapító mítosz erejével hatott minden arról szerzett tudás hogy mikor történt meg a hely „első” – írott forrásokkal (vagy régészeti leletekkel) dokumentálható – megtelepedése, és mikortól vált az adott település többé-kevésbé folyamatosan lakott hellyé. Ez kivételes jelentőséget kölcsönzött a lokalitás első okleveles említésének, valamint annak is, hogy mely időponttól élvezett a település valamilyen (a király által szavatolt) előjogot (szabad királyi státust, vásártartási jogot). 19 Éhen Gyula: A modern város. Szombathely, 1897. Az Előszó első, számozatlan oldala. 20 R. Várkonyi Ágnes: Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája . Századok, 1974/4. 920.
