Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Markó Béla: Kántor–Láng (Erdélyi polgárok)
104 Markó Béla Kántor–Láng (Erdélyi polgárok) De ki az a Kántor–Láng ? Nem ki, hanem mi, válaszolhatnánk rögtön helyesbítőleg. Kántor Lajos és Láng Gusztáv 1971-ben megjelent irodalomtörténetéről van szó ( Romániai magyar irodalom 1945–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest), amelynek második kiadásában, 1973-ban már módosítani kellett az 1945-ös évszámot 1944-re, mert időközben felneszelt a cenzúra, hogy Romániában, és ezen belül Erdélyben az új korszakot nem 1945- től, hanem 1944-től kell számítani. Ki tudja, mire gondolhatott volna valaki, ha marad az évszám! Akár még arra is, hogy egy rövid ideig, 1944 őszétől egészen 1945 elejéig nem román, hanem orosz – vagyis szovjet – közigazgatás volt Erdélyben, ami egyébként így igaz. De az is lehet, hogy valamelyik szolgálatos feljelentő szerint a magyar államiságot terjesztették ki utólag így a szerzők Erdélyben – pontosabban: Észak-Erdélyben – 1945- ig. Ez az apró kiigazítás is mutatja, hogy miképpen kellett abban a nacionálkommunista rendszerben szlalomoznia mindenkinek, írónak, irodalomtörténésznek, hogy valamit is elmondhasson a közelmúltról. Bátor vállalkozás volt az 1945-ben (vagy 1944-ben?) kezdődő negyedszázad irodalmát számbavenni, értékrendet felállítani, legalább oly módon, hogy kinek jut külön címszó, ki szerepel csak felsorolásban, illetve melyik alkotóra hány sort szán a szerzőpáros: Kántor–Láng. Így van ez persze minden lexikonnal vagy irodalomtörténettel, csakhogy egy diktatórikus rezsimben nem volt könnyű az esztétikát lépten-nyomon felülíró ideológiát kijátszani és a cenzorok eszén túljárni. Hol sikerült, hol nem. Kántornak és Lángnak többnyire sikerült, könyvük ráadásul nemcsak ideológiai, hanem esztétikai merészségével is hatott, kolozsvári egyetemi hallgatókként hamar a becenevén kezdtük emlegetni: Kántor–Láng. Nagy visszhangja volt mindenképpen, Láng Gusztáv emlékei szerint „a kritikák száma legalább hetvenre rúgott”, szerzőtársa ennél is többre, „körülbelül százra” emlékszik újabb közös művükben, az egykori irodalomtörténet folytatásában ( Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról . Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2018, 37–38 .), amelynek megjelenését Kántor Lajos sajnos már nem érhette meg, miután a szó szoros értelmében az utolsó pillanatig dolgozott rajta. Ezt a vaskos, nyolcszáz oldalas könyvet forgatva, arra is rá kell jönnöm természetesen, hogy valójában nem is tulajdonnév a Kántor–Láng, hanem köznév, egyszerűen így: kántor–láng, és még csak nem is egy sajátos műfajt, afféle irodalomtudományi Ilf és Petrovot jelöl, hanem egy eszmét. Miszerint lehetséges a közös irodalmi értékrend, illetve, hogy van a magyar irodalmon – vagyis egy hajdani és remélhetőleg majdani közös értékrenden – belül külön erdélyi irodalom, és legfeljebb csak azt érdemes mérlegre tenni, hogy mennyire van „belül”, és mennyire „külön”. Egy ilyen eszme vagy eszmény megvalósításának nyilván az a kritikusi és irodalomtörténészi empátia az előfeltétele, amit ebben az újabb könyvben, visszaemlékezve hajdani együttműködésükre, Láng Gusztáv ekképpen fogalmaz meg,
