Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Markó Béla: Kántor–Láng (Erdélyi polgárok)
105 érzelmesen, és mégis precízen: „Igyekeztünk Kant mondása szerint élni: amit megírtunk, azt őszintén gondoltuk is, de nem mindent írtunk meg, amit őszintén gondoltunk. Ez utóbbiakat azonban megosztottuk egymással, s a barátság egy új tartalommal telt meg: a bizalommal. Olyan korban, melyben egy bizalmas vallomás bűnváddá válhatott, lényegében egymásra bíztuk a szabadságunkat, a pályafutásunk esélyeit, és tudtuk, hogy ezt feltétel nélkül meg is tehetjük. Ehhez jellemet kellett látnunk egymásban, és ez megtisztelő is volt. Talán ez a magyarázata annak, hogy bár sok mindenben nem értettünk egyet, mármint politikában, esztétikában, az irodalom céljaiban, sohasem került sor e nézetkülönbségek miatt személyes ellentétre közöttünk. Nem egymás véleményeit becsültük, hanem egymás jellemét.” ( 7 .) Igen, talán ez a Kántor–Láng együttműködés lényege, hiszen az erdélyi közéletben nem a véleményegyezés köt össze minket már régóta, hanem egy morális értékközösség. Már amennyiben tényleg van ilyen! Lennie kell, lennie kellene, hiszen ebből a mostani vállalkozásból is kiderül, hogy Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalmi preferenciái – hál` istennek – nem mindig esnek egybe, viszont a Száz év kaland , amely formájában nem irodalomtörténet tulajdonképpen, hanem a szerzők nevét minden szöveg fölött feltüntető esszé- és kritikagyűjtemény, jól szemlélteti, hogy Láng Gusztáv szavaival „két, sok tekintetben eltérő ízlésű kritikus” ( 35 .) szövetkezett valamire, és erre a különbözőségre többször is utalnak mindketten. Ami számomra azt bizonyítja, hogy elvben ma is lehetséges az irodalomtörténet-írás, lehetséges közös, koherens műben felmutatni azt az irodalmat, amely egyre megosztottabb, elsősorban Magyarországon. Viszont ez ma sem a közös ízlésvilágtól, hanem valamilyen morális egyetértéstől függ elsősorban, tűnjék bármennyire is irodalmon kívülinek, amit mondok. Lehetséges a közös könyv, de ismétlem, ma már nem olyan formában, mint az a hajdani irodalomtörténet, amelyben csak a címlapon szerepeltek a szerzők, belül viszont a legjobb esetben is csak alapos stíluselemzéssel lehetett volna megkülönböztetni, hogy melyik passzust ki írta. Kántor Lajos és Láng Gusztáv nosztalgiával emlékezik a szolidaritás fél évszázaddal ezelőtti pillanataira, de van bennük kellő bölcsesség, hogy tudják, a nosztalgia rossz tanácsadó is lehet: nem egy hasonló irodalomtörténettel próbálkoznak, hanem az akkori munkájukban összefoglalt huszonöt év előzményeit és folytatását gyűjtik egybe, valamiféle „alkalmazott” irodalomtörténetet próbálnak így megszerkeszteni, sikerrel szerintem. Elgondolkoztató, megtermékenyítő, és persze eligazító mű lehet ez sokaknak. Azt is modhatnám, hogy lemondva a teljességről, a közös stílus amúgy is abszurd igényéről, a mindenkit kielégítő névsorolvasás helyett a szerzők valami másra: egy évszázad irodalmi- jelenség-térképének megrajzolására tesznek kísérletet, saját egykori irodalomtörténetük alkalmazhatóságát is bizonyítva utólag. A Száz év kaland írásainak egy része még 1989 előttről, zömük pedig az utánról származik, sok friss szöveggel kiegészítve. Töredékről töredékre haladnak előre, mindenképpen azt sugallva, hogy amint Láng Gusztáv megfogalmazza: „Minden értelmezés előbb-utóbb értelmét veszti, csak a művek változatlanok.” ( 33 .) De természetesen jól strukturált munka ez, hiszen számos alkotóról feltételezhetően nem írt volna egyikük sem, ha nincsen köztük megegyezés a teljes horizont áttekintéséről. Így viszont szóba kerül egyfelől Nagy István, másfelől Wass Albert (Láng Gusztáv), illetve Szabó Dezső is (Kántor Lajos). Nem beszélve az olyan revelációszámba menő újrafelfedezésekről, mint a szinte teljesen elfelejtett Gellért Sándor (Kántor Lajos). Valószínűleg Kántor Lajos volt az, aki vérbeli szerkesztőként minél inkább bővíteni akarta a listát, megszámoltam: Kántor 65 szerzőről ír külön fejezetben vagy alfejezetben (tulajdonképpen, mint említettem, többnyire könyvkritikákról vagy alkalmi esszékről, esetleg előadásokról van szó), míg Láng Gusztáv jóval kevesebb, összesen 27 írót elemez (önálló kritikák, előadások, tanulmányok ezek is), viszont tőle származik több fontos elméleti fejtegetés is, például egy rövid, de jelentős esszé demokráciáról és kisebbségről. Több már-már feledésbe merült szerzőt mutat be ő is, például Markovits Rodiont vagy Szemlér Ferencet.
