Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
81 net, ami mellett ne éreznénk.” (243.) Versíráskor például, mondja, „[e]gy-egy szó válik ki e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat, amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak, szavak színének és rendjének legalábbis annyi része lesz hatásában, mint értelembeli tartalmának.” (243–244.) Ennek az esztétikai pozíciónak a sajátossága, „modernsége” abban van, hogy (1) tagadja, hogy a művészet előre megállapított s rögzített eszmék hordozója lenne, s ehelyett (2) azt hangsúlyozza, hogy a művészet a még nem tudatosult tapasztalatok érzéki közvetítője. Magyarán, a művészet nem kész eszméket reprodukál és hirdet, hanem felbontja a képződő tapasztalatot, s a maga speciális érzéki (s így mások, a befogadók számára is érzékelhető) eszközeire (színekre, hangokra stb.) bízza azokat. A tapasztalat szétbontása és a művészetspecifikus eszközök összerakása maga a művészi transzformáció, egy új értelemrend kialakítása. A műalkotás ezzel megnyitja az utat az új tapasztalatok kifejezése és tudatosulása, „megértése” előtt. S ez egy olyan korban, amely a folyamatos, gyors változások kora volt, egyáltalán nem lényegtelen funkció. A kilencedik – címes – szöveg, A szamárság dicsérete egy irodalmiasított, beszélgetésként előadott monológ. Formailag a szöveg narrátora és partnere beszélgetnek okosságról és szamárságról, szó és tett viszonyáról. Ám a partner, egy idősebb úr beszél végig, a narrátor alig-alig akasztja meg egy pillanatra a monológot. Ami elhangzik, voltaképpen lineárisan, diszkurzív prózában, cikként is elmondható lett volna, A választott forma csupán az olvashatóságot segíti: oldja, lazítja, „életszerűvé” teszi a monológot. Közvetlen előképe gondolatilag alighanem az olyanféle traktátusok között keresendő, mint például Rotterdami Erasmusnak A balgaság dicsérete . A monológ viszonylagosítja okosság és szamárság státusát, és szó s tett viszonyát. A szöveg egészében Ignotus indirekt vallomása cselekvés és gondolkodás lehetőségeiről úgy, ahogy ő ezt egy mozgásban lévő, bonyolult korban megtapasztalta. Alapélménye az inkongruencia, amelyet egyetemes törvényszerűségként fog föl. A gondolkodás lehetőségei, szerinte, korlátozottak. Az öregúr, aki magát hegeliánusként határozza meg, azt mondja Hegelről: „utálom, tudományos kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva csalt, mikor el akarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül, amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy bizottsági előadó” (312.). Hegelnek ez a jellemzése és megítélése azért érdekes, mert az öregúr önmagát is hasonló karakterként mutatja be. „ De látja: én magam is efféle ember vagyok – mondja –: van bizonyos helyes intuícióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy teóriáimba belefektethessem” (312.). S hogy itt nem egyedi fejleményről van szó, az is jelzi, a kor két (egyébként ma már tudjuk, nem azonos súlyú) divatos gondolkodója, Marx és Spencer is e körbe sorolódik (312.). Nem kétséges, ez a jellemzés minden, csak nem a gondolkodás lehetőségeibe vetett hit diadala. Szkepszis rejlik mögötte. A cselekvés (értsd: a közéleti cselekvés) sem magasztosul fel. Nemcsak az excellenciás úr, a volt miniszterelnök szamár, akiről az öregúr kimondja: „Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolc nap, akár nyolc milliárdszor billiárd esztendő alatt.” (308.) De maga a közéleti cselekvésnek, mint professziónak a lehetőségei is sekélyek: „Ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk, csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem pedig valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek kézen-közön összefüggenek.” (314–315.) „Sőt nem is kell tudatosan tudnunk a dolgok rendjét: elég, ha idegeinkben benne van a dolgok ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a legszamarabbul gondolkozik.” (315.) A szó s a tett viszonya
