Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
82 pedig, amely egy gondolkodó fő számára alighanem a legfontosabb összefüggés, még inkongruensebb: „a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés. Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalán nem tudnak: vannak, akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek: vannak, akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi köze egymáshoz.” (316.) Ez, nem nehéz észrevenni, nem a racionalizmusba vetett hit igazolása. Ellenkezőleg: a racionalizmus megrendülésének élménye. De aligha állítható, hogy puszta egyéni önkény vagy tévedés artikulálódik benne. (Viszont, Ignotus pályája ismeretében jól érzékelhető, hogy itt, e tapasztalatban született meg a freudizmus befogadásának gondolkodástörténeti előfeltétele, alapja.) Egészében A szamárság dicsérete a gondolkodásnak a modernitással bekövetkező koherenciavesztését mondja ki – méghozzá általánosító érvénnyel, mint „a” gondolkodás adottságát. A tizedik szöveg, amely még gerincszerű szerepet tölt be a könyvben, a Magyar mese és legenda . Ez voltaképpen szociálpszichológiai megfigyelés, vagy ha úgy jobban érthető: nemzet-, pontosabban népkarakterológia. A más kultúrából, más hagyományból idevetődött, de helyét itt kereső megfigyelő tapasztalata ez. Nem rosszhiszemű, de helyzetéből fakadóan kontrasztokat érzékel. Már a nyitómondat ez: „Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a változatosság, mint a Kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben?” (364.) Hogy ez a megfigyelés tárgyilag mennyire helytálló, mellékes, a fontos a jövevény szubjektív élménye. S Ignotus úgy érzékelte, a magyar folklór, minden erénye ellenére, valamiért „egyhangú”. S „mint ahogy a nótáját szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így szereti a legkölönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a magyar” (364.). A mesében önmagát kifejező néplélek állandósult karaktere foglalkoztatja, a mesén keresztül ezt a néplelket igyekszik megérteni. S irodalomértőként talál egy magyarázatot: „sem lélek szegénységére, sem képzelet bágyadtságára nem vall ez az egyhangúság. A magyar népmese tele van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez, hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha be nem telő éhséggel kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga állandó hajlandósága szerint mind azoneggyé alakítja.” (364–365.) Azaz egy ki nem elégülő, állandó hiányérzetet konstatál. Miből áll ez a hiányérzet? Ignotus egy meseszüzsével válaszol: „A hazulról elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával, becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez minden magyar népmese.” (365.) Ignotus azonban itt megáll, a szimbolikát nem oldja fel, a dekódolást nem végzi el. A szüzsé szerkezete azonban jól kirajzolja a veszteség és a vágy kettősét. A jó emberi minőségű, de igazi helyéről kiszoruló ember önmaga lényegét megőrző küzdelme ez, helyére visszakerüléséért. Mert a királykisasszony elnyerése: jutalom és rehabilitáció. Egy ilyen szüzsé egy olyan néplélek kifejeződése, amelyet valami erő kivetett helyéről, s a traumatizáló körülmények közt, legalább a vágy szintjén, meg akarja magát őrizni, s helyére vissza akar kerülni. E cikk, a mese mellett, a másik közös lelki produkció, a legenda jellemzését is adja. „A mese: reménység, a legenda: visszatekintés” , – mondja Ignotus. „S a magyar legenda szintén egyhangúságával különbözik az idegentől.” (365.) A legendáról való tézisét ugyan mindjárt némileg korrigálja is: „Még a régiekben van némi változatosság: ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek, kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző lenyomásai látszanak bennük.” (366.) De ez csak ideiglenes: „Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák – Hunyadi Jánostól fogva csak egy magyar legenda van. Éspedig: a Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki naggyá,
