Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
72 – Szinte kínálja a ritmusa, hogy a zene hullámhosszán is megjelenjen. Ezeket nagyon vidám hangulatban vethetted papírra. – Persze. De ez hosszú évek termése, egy olvasó honnan tudná, hogy otthon a fiókban gyerekverseket őrzök. – Most, hogyha hat év múlva Serfőző Simon ismét azt mondaná, hogy adj néhány gyerekverset, akkor egyszerűen megint kihúznád a fiókot? – Kihúznám most is, hátha van ott még valami, de elég nekem két sor is. Ha kérnek tőlem, akkor abból a két sorból is el tudok indulni. – Két héttel ezelőtt, amikor befejeztük a beszélgetést, távoztodban átadtad Bizonyos értelemben című legújabb kötetedet, ami szinte még magán viselte a nyomdagép melegét, merthogy néhány nappal azelőtt jelent meg Monostori Imre sorozatszerkesztő keze alatt az Új Forrás Könyvek 36-ik darabjaként. A tatabányai megyei könyvtár volt a gondozója. Versek 1964-től 2001-ig. Olyan rémisztő, hogy a kezdő és a befejező évszám között harminchét év a különbség. Harminchét év, egy egész életpálya húzódik meg a kettő között. Nagyon nehéz egy viszonylag karcsú, 240 oldalas könyvet úgy összeállítani, hogy ebben a majdnem négy évtized termése összezsúfolódjon. Mi volt a rendezői elv? Miért vállalkoztál arra, hogy vissza is tekints, meg a legújabb versekből is válogass? – A hatvanadik születésnap elég fontos határkő. Mivel lehetőséget kaptam arra, hogy összeállítsak egy könyvet, úgy gondoltam, hogy egy kis válogatást, egy kis összefoglalót készítek. A terjedelmet azért megszabta a pénzösszeg, ami a kiadóm rendelkezésére állt, tehát túl vastagot nem lehetett, de mégis válogatottat szerettem volna. A rendező elv egyfelől a minőség volt, a minőség ítélete, másfelől pedig az, hogy úgy tűnjön, mintha egy epikus művet, egy regényt vennél a kezedbe. Egy olvasmányt szerettem volna összeállítani, amelynek az egységeit asszociációk kapcsolják egybe. Az asszociációs módszertől néha eltértem, és bevágtam egy-egy idegen, mégis odakívánkozó részt is, hiszen mégsem előre megszerkesztett epika, a mozaikból mindig hiányoznak kockák, a lyukakba nem lehet utólag verset írni, de ennek ellenére egy regényképet szerettem volna az olvasók meg magam elé tenni. Mostanában megjelentek néhány hasonló korú költőtársam, hatvanévesek, összegyűjtött versei. Az összegyűjtöttséget olyan komolyan gondolták, hogy valóban összes versüket belevették, mégpedig azonképpen, ahogy annak idején papírra vetették őket, nem dolgoztak, nem finomítottak, egy sort sem változtattak rajtuk, tehát szentnek, szent szövegeknek tartják – lapoztam elképedve a könyveket. A gyöngébbeket sem hagyták ki, a vesszőhibákat sem javították ki. Én más elvet követtem; hogyha száz vagy kétszáz lappal bővebb válogatásra lett volna is módom, akkor sem nagyon tágítottam volna rajta, a vesszőhibákat meg végképp nem hagytam volna bennük, mert az ember nem szent tehén. Én legalábbis nem tartom magamat annak, miért is tartanám. Még élek, életében pedig nem válik azzá az ember. – Ami a regényszerűséget illeti, szerintem a kísérlet sikerült, mert leányomtól hazafelé menet – ez az út harminc percig tart az Újpest végállomástól a Határ útig – , és A cél nál, az első versnél kezdtem, és amikor a Határ úthoz érkeztem, a száztizedik oldalnál csuktam