Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kabdebó Lóránt: Baráti poétikák az utókor visszapillantó tükrében (Évfordulókat összeolvasó vázlat)
40 az ebből következtethető közös költői paradigmájukat kell majdan, hogy felfejtse. Az egyikük most negyven éve halt meg váratlanul, látványosan fiatalon, másikójuk most lenne kilencvenéves. Juhász Ferenc és Nagy László, koruk klasszikussá kinőtt költőzsenijei legendás barátok voltak, és ha a kortársak kerestek is alkalmilag ellentéteket, sőt feltételeztek későbbi elvi elválást is közöttük, pályaképeik valójában egy korszakos költői paradigmában olvadnak össze. Akik persze egyben öntörvényű alkotókként alakították a maguk szenvedés- és üdvtörténetét. Ami pedig ezt az összetartozást az ismert életműveik tanúsága szerint is meghatározhatja: a létezés képhalmazát öntötték verseikbe, messziről felismerhetően, szinte egy új Így írtok ti-ért kiáltva. Talán azért, mert gúzsba kötve kellett táncolniuk a politikai erőszak nyomása alatt? Bár én azt hiszem, ha szabad világban élnek (van ilyen?), akkor is ezt a módozatát választják a versnek. De verseiket, amiket megszőttek magukból, azt mégis világok el is választják egymástól. Csakhogy ez a különbözés egyben az egymást kiteljesítés csodájaként kapcsolódhatott össze. Példázatul és örökségként. Mert oly igen közeli gondolatrendszert és poétikai szövegszövést alakítanak. Csakhogy az egyik a létezésbe vetett ember helyét kereste a világmindenség halmazában, azt vizsgálta borzadva és örömmel repesve, a félelem fájdalmába zuhanva az elmúlást mindegyik szövegében átélve, bár ugyanakkor a mindenségben létezés – mondhatnám vallásos túltekintését követve – a mindenség örökletes értelmének harmóniáját figyelve. A másik a korába kötött ember idevetettségének csodás kalandját gondolta végig, a morál szakítószilárdságát próbálta a végletekig érzékelni. Mindkettőt világa, hazája, személyes léte meghatározottsága vezette, fájdalmasan megviselte a maga és kortársai köré szerveződő kiszolgáltatottság megkötésrendje. A csalódások között létezés kétségbeejtő „babonák napja”. Verseikben az éjszakában a fényt, a szennyben a tiszta forrást, a zsarnoki környezetben a bartóki szabadság csodáját keresték. Amiben testvérek lehettek, az a nemzeti létezés és a személyes szabadság átélése, a felszabadult lelki tisztultság álma, a természet rendje szerinti gyönyör káprázata. Ezt a vágyat ebből a képvilágból nem tagadhatta ki senki, a „mi és ők” történelmi-hatalmilag velük szembenállók kettőssége az életben alkalmi pillanatokban más-másfelé terelhette a történelemre figyelő tekintetüket, de a versben látás remek közös távlatait soha össze nem zavarhatta. Ami mindkét életművet egészében klasszikus magasságba emelte költői kezdeteiktől a hagyománnyá válás sic itur ad astra íveléséig, az a túltekintés minden egyszeriségen, minden praktikán és hatalmi csábításon. A vers szent és sérthetetlen célratörő megvalósítása a történelmi létezés és az eszmények ellentétes környezetében. Túlélőként mondhatom, oly korban éltek, amely a költői érvényesülést is megalkuvásokkal kötötte össze. Ez a két költő megtalálta a módját, hogy versét kimenthesse a kiszolgáltatottság kényszereiből. Mint Arany János az önkényuralom korában, úgy tudtak egyetemes érvényű költészetet létrehozni, hogy abba semmilyen megkötöttséget nem épített bele soha, semelyikük. Mintha bármely táján a világnak kereste volna az egyik az ember belső függetlenségének formavilágát, a megalázkodás nélküli felfelé tekintés káprázatát, a mindennapi mocsok-
