Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kabdebó Lóránt: Baráti poétikák az utókor visszapillantó tükrében (Évfordulókat összeolvasó vázlat)
41 tól megtisztított tekintet világbíró hatalmát, azt az erőt, amivel akárha a mártírok is szembenéztek földi végzetükkel. A másik pedig, halálfélelmét beborította a teremtett világ csodálatának rajongásával, a gyönyörködés reménységével, a gyönyöradás és a gyönyörért megharcolás halállátomásoktól szabadító csodálkozásával. Egyikük sem engedte az egyéni létet kiszakítani a létezésből. És ezzel még a kései Heideggerhez is kötődhetnének. Pedig tudta mindkettő, hogy milyen világban élnek. Lehet, hogy más-más ütemben világosodtak meg, szabadultak a kor megkötő béklyóiból. Ez alkalmi vitákba is sodorhatta őket. De a költészet világában tudták, mi a mocsok, mi a materiálisan mulandó, mi az, amitől mentve kell maradni. És ezt bele is rejtették verseikbe. Miként Dante Isteni színjáték ában, az ő életművükben is ott fortyog a pokollehellet, az emberi megkicsinyítettség borzalma. De a vers csodás szövésében megtalálták, és meg tudták tartani a minden megalázó szolgálatot visszautasítás és a halálon túli remény kettős gyönyörét. Mert költészetük az utókorra hagyományozott hatása éppen a visszapillantó tükörben megcsodálható gyönyöralkotó vers teremtésének csodája. Minden rontás ellenében, mindenen túlemelkedve. Példamutató ikerpárrá így nőttek a szememben is. Kortársuk voltam, nem lehettem monográfusuk. A monográfusoknak az életcsapdákkal is szembe kell nézniök, nemcsak sejteni, de tudni-ismerni pontosan minden buktatót, minden alkalmilag szétválasztó esetlegességet, jellemalkati sajátosságot. És ki is kell mondani mindezt, leírni még időben. Akárha elhamarkodottan is talán. Szabó Lőrinc monográfusaként ismerni vélem összeszikrázásaik minden elérhető adatát mesterével, Babits Mihállyal, mégis költészetük összevetésekor elfogadom a túlélő ifjabb könnyezve felolvasott vallomását: „Nincs senkim kívüled” Így, pont nélkül, szabadon hagyva kötetében a vers végezetét. Egyet – ha sorsom és időm engedi – talán majdan mégis megtehetek. E vázlatnak induló rátekintés felvillanásait követve: ezt a csodálatos képvilágú versburjánzást, amellyel mindketten egy másik életet állítottak ellenében az akkor és itt élhetőnek, azt egyszer még végiggondolom. A maguk összevillanó együttszőttesében. Juhász Ferenc esetében egy életen keresztül kerestem a titkát a versvilágban helyre zökkentett időnek, és hiszem – legalábbis a magam számára, tanulságul, gyönyörűségemre –, meg is találtam. Az ő bartóki ihletettségű költészetét követve találhattam bele a kortárs magyar irodalomba. Nagy Lászlóról is írtam, nemegyszer, de az ő versének titkos kódját még meg nem fejthettem eddig magamnak. Pedig a költői összetartozás átvilágításához még erre szükségem lenne. De most, ebben a jegyzetként vállalt rátekintésben, azt hiszem, egybe látom verseik gyönyört sugárzó példázatos voltát. Mely egyszerre teremt törvényt Mózesként az emberi magatartás világában, és tekint bele az ember szemével az isteni világteremtés megérzésébe, miként az János Jelenéseiben megfogalmazódott. Nagy László versvilága a mártíriumot is vállalni képes testi és szellemi-személyiségi magatartásforma szigorú szobrának megfaragása és szentségként felmutatása. „Szemben a tengerrel”, azaz a teremtett világ materiális valóságában hátat fordítva minden mocsoknak, és erőt merítve a bűnök nélküli világrend
