Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kabdebó Lóránt: Baráti poétikák az utókor visszapillantó tükrében (Évfordulókat összeolvasó vázlat)
39 Kabdebó Lóránt Baráti poétikák az utókor visszapillantó tükrében – Évfordulókat összeolvasó vázlat – Március 15. – Pilvax, Petőfi, Jókai. Barátok voltak? Életreszólóan! Összevesztek? Apróságokon – de békíthetetlenül. Ha nem lett volna Jókainak – utóbb, önmaga szerint – jóvátenni valója, életműve sem teljesedhetett volna ki. Szopori Nagy Lajos barátom Dobos Marianne interjúkötetében arról beszél, hogy ’56-ra úgy emlékezik, mintha végig napfényben úszó napokat éltek volna. Közben a beszélgetésre készülve előveszi valahai naplójegyzeteit, és ott esős, borult napokról olvas. Március 15-éről tudjuk, hogy esernyők alatt sétáltak a forradalmárok, mégis mindig újra és újra megdöbbenünk, hogy mégsem volt napsütéses ünnep március idusa. A szentek sem viselték a hétköznapokban a glóriát fejük körül, mégis milyen szépen aranyozottan szerepelnek az ikonok ábrázolataiban, középkori és reneszánsz festők világhírű alkotásain. Mert más volt a Getszemáni-kert vérrel verítékező hagyatkozása az Atya akaratára, és más a Raffaello-festette Tabor hegyi megdicsőülés, ahol Jézus Mózessel és Illéssel megbeszéli a Getszemáni éjszakát követő Golgotát. Emberek vagyunk, akik mindazt, ami eszményeinkből sugárzik, ünnepi fényben fogadjuk utókorukként, és csak akikkel történtek a múlt eseményei, ők tudhatják, miként is alakult valójában mindaz, ami értékként az emlékezetben, még a szemtanúk leírásában is, legyen az akár Péter, Jakab és János szemlélődése, megmaradt. A lényeg „glóriával átallépte” a szenvedő ember vergődéseit, az emlékezésben az isteni lényeg ölt testet: legyen ez a ti testamentumotokká. „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” Két véletlen évforduló juttatja mindezt eszembe. Március idusán írom az általam valaha, kezdő ifjúságomban, Széphalom Kazinczy-emlékezésén, valóban együtt megjelent „versfaragókat”. Miként első egyetemi szemináriumvezetőm az elismerés szeretetével megjegyezte, meglátva őket. Ő a régi magyar irodalom távlatából nézett fel rájuk, én a csodálat megilletődött bámulatával. A huszadik század magyar költészetének két halhatatlan alkotója mindnyájunk szemében barátok voltak. A fiatalabb kortársak hatásukat követve, alakították ihletésükben a maguk költészetét, mi kritikusok formáltuk mércénket, az utókor pedig Összeállításunkkal a 40 éve elhunyt Nagy Lászlóra és a 90 éve született Juhász Ferencre, a „két költő”- re emlékezünk. (A Szerk. )
