Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Patak Márta: Mindig péntek
7 Italbolt, hirdették a valószínűtlenül vastag betűk a cégtáblán, aztán fölötte ferdén, mintha utólag festették volna rá, a kocsma neve, egytagú, teljesen hétköznapi kocsmanév, sokkal hétköznapibb, mint a megszokott Betérő, Búfelejtő vagy Gondűző, egyszerűen csak a legelső, még jóval a háború előtt itt lakó tulajdonosának a vezetékneve, akire még anyai nagyapja hagyományozta a múlt század végéről. Már akkor is ilyen városszéli, jobbára fuvarosokkal teli kocsma volt, az egyik fogadásból egyszer egy vödör sört is megitatott a lovával, mert nem akarták neki elhinni, hogy szereti a sört, meg persze rendszeresen betértek az állatvásárból hazafelé tartók, erőt meríteni az úthoz, mielőtt kiérnek a városból, ez a kocsma volt az utolsó előtti megállójuk. De aki délnek indult hazafelé, az is itt köszönt el a várostól, itt kérte ki a Szent János áldását a cimborának, ha túl jól sikerült az üzlet, és túl sokáig elmaradtak volna a pohár mellett, amíg megisszák rá az áldomást. Az alacsony épület teljesen kiesett a látóteremből, felirata túlságosan belesimult már a házfal megfakult okkersárgájába ahhoz, hogy vonzza magához a tekintetemet, a bejárata sem tűnt föl, mert nem lépcső vezetett föl hozzá, mint a legtöbb sarki kocsmánál, itt egyszerűen át kellett lépni a küszöböt. Ha valami föltűnhetett volna, akkor az egykedvűen, lehajtott fejjel várakozó lovak lehettek volna, túlvoltak a napi szállítmányaikon, és föl-fölhorkanva várták a nap végét, amikor kifogják őket. Nem láttam beljebb, nem tudtam, hogy az L alakú épületnek három kéménye van, a hátsó traktus jóval hosszabban hátranyúlik, mint a homlokzati rész, a hátulsó két kémény közül az első a szobáé, a második meg a konyháé a kocsmárosék lakrészéül szolgáló épülettestben, ahová a kerti kapun keresztül vezet az út. Nem ismertem az épület történetét, nem tudtam, hogy eleve kocsmának szánták, a telket hozományul kapta jómódú apósától az első tulajdonos, akinek már a nagyapja is kocsmáros volt, és leendő apósa ódzkodva bár, de végül hozzáadta a lányát, azt mondta neki: Édes lányom, vagyonos emberek, de mégis csak kocsmárosok!, Hát kocsmárosnét neveltem én a lányomból?, Ezért járattalak polgári iskolába? Nem akarta hozzáadni, de a vagyon őt is csábította, úgyhogy a végén megbékélt, ha tudta volna, milyen véget ér majd alig húsz esztendő múltán a ház, hogy káromkodó, lovaikat ütlegelő fuvarosok kocsmája lesz, akik minden este fröccsel akarják lemosni a torkukról az összes keservüket, akkor biztos lemond az ígéretes birtokról, amit még maga is megtoldott azzal a házhellyel, ahová aztán a kocsma meg a kocsmároslak épült, melybe a fiatalok beköltözhettek, hogy önálló életet kezdjenek. A kocsmáros, a köpcös, bajszos kis emberke még mindig olyan fürgén ugrált a söröshordók között a szekéren, mint húszéves korában, pedig már jócskán túl volt az ötvenen. Nagyon alacsony volt, külön magasított dobogót csináltattak neki, hogy belássa a helyiséget a söntéspult mögül. Ki se kellett volna nyitnia a száját, a szemével is tudott volna nekem mesélni, tekintetében huncut mosoly csillogott, elmondhatta volna a pillantásával, hogy ő a jég hátán is megél, ellentétben az ő sápatag, örökké sóhajtozó és elégedetlenkedő asszonyával, akit ettől függetlenül ő élete végéig a tenyerén hordozott, a csillagokat is lehozta volna neki az égről, annyira szerette, amikor betöltötte az