Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Patak Márta: Mindig péntek
6 Patak Márta Mindig péntek Nincs meg a lófarkom, rövidre van vágva a hajam, a vasút felé tartok, át fogok menni a hídon, életemben először, oda tartok, utam a kocsma előtt vezet el, két speditőr kocsi áll előtte, a fuvarosok a kocsmaajtóban vitatkoznak, elmegyek mellettük, meg se fordul a fejemben, hogy eddig még sose gondolkodtam el rajta, miért ütik olyan megveszekedett dühvel a lovaikat, az iskolaudvaron környékére se mentem a hátsó épülethez vezető meredek rámpának, ahol a szenet hordták föl a pincébe, nem álltam oda bámészkodni, nem rándultam össze a fuvaros minden mozdulatára, ahogy káromkodva végigvág a két muraközi széles hátán az ostorral, azok meg nekifeszülnek az emelkedőnek, majd’ beleszakadnak, mire fölhúzzák a tojásszénnel megrakott gumikerekű speditőr kocsit a pinceablakig. Nem ismerem őket, föl se fogom, hogy hidegen hagyja őket a vállalati lovak sanyarú sorsa, annyit látok, hogy a kocsma előtt leszállnak a bakról és bemennek, a két ló pedig lehorgasztott fejjel várakozik a járomban, amíg visszaülnek, megeresztik a gyeplőt, és újból csattan hátukon az ostor. Nem figyelem őket, amint farkukkal folyamatosan csapkodva hajtják el magukról a legyeket, és időnként fölhorkannak ebben a szinte nyári melegben, mikor még estére kelve sem hagy alább a hőség, mert nekik oltott meszet kell vinni az építkezéshez, utána meg húsz mázsa cementet, két kocsival hordják folyamatosan a téglát egész héten, alig van pihenésük, talán csak este, amikor bekötik őket a helyükre az istállóban. Nem sokban különböznek a bányalovaktól, éppen csak annyiban, hogy az évek múltával nem vakon közlekednek a sötét járatokban, nem ugyanazt a megszabott útvonalat járják be nap nap után, hanem mindig máshova fuvaroznak, többnyire anyagot a Tüzép-telepről az épülő házakhoz, vagy télire a tüzelőt, hazai vagy német brikettet, iszapszenet vagy méterfát, szerte a városban, vagy éppen tojásszenet, mint az iskolánkba. Ha kiflit akartam venni a péknél, a kocsmáig sose kellett elmennem, az utolsó előtti ház volt az utcában, utána már csak a malomárok mentén induló félsoros mellékutca házai következtek, hosszúkás, alacsony épületével belesimult a környezetébe, nem vettem róla tudomást, Italbolt , ennyi volt ráírva, szabályos, dőlt piros betűkkel, a kontúrok feketével kihúzva, a kezdő nagy I a végtelenségig kövérítve, mintha máskülönben nem állná meg a helyét, mintha egyedül kellene húznia maga után a többi betűt, és ahhoz adna erőt a vastagítás, mert túl gyengének találták így egymagában, mint a cigányfogat vékonydongájú, kehes hajszosát. (regényrészlet)
