Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Kovács Krisztina: „Mélységes mítoszok” (Mohai V. Lajos: A drága váza)
142 nyitószövege, amely látszólag Szini anekdotához fűződő viszonyának kérdéseit tárgyalja, mellékesen a kánonból való kihullást érintve a századfordulós tömegkultúra kulisszáit, a modernitás urbanisztikai keretei között születő irodalom legfontosabb problémáit is felvázolja. Ennyiben Mohai munkamódszere a számára is kedves Krúdy ma is frissnek ható portrévázlataihoz (L. Krúdy A szobrok megmozdulnak címmel kötetbe is válogatott íróportréit) hasonlít. A rövid, esszéisztikus, laza, szellemes stílusú „vázlatokban” lényeglátó, tanulmányba kívánkozó megfigyelések megállapításai rejtőznek vagy tolakodnak látványosan elő. A kisesszé és a tanulmány határán billegő írásokat szerzőjük műveltsége és az érvelés gördülékenysége működteti igazán, ez a komplexitás iránti fogékonyság ad mindig izgalmas dinamikát Mohai irodalomtörténeti témájú megnyilatkozásainak. Szini életművéről szólva olyan lényeges pontjai láttatódnak csak úgy zárójelben a Budapest- irodalomnak, amelyek kézikönyvek alapozó fejezeteiben is elférnének: „Ebben döntő szerepe lehetett a fönti részletben idézett, a Városliget környékére lokalizálható kisvilágnak, mely érzékenységét formálta…” – írja Szini élettereiről a szóban forgó írás. (15.) Ez a tendencia folytatódik és válik még összetettebbé a Krúdyról szóló textusban, amely az irodalomtudósnál mindig erősen aláhúzott lokális kontextus újabb szép példája: „Krúdy Gyula emblematikusan is a Ferenc József-i kor írója, ezért helyét az Osztrák– Magyar Monarchia művészetében kell kijelölni…” ( Krúdy és Harras Rudolf közkatona , 23.) Ha vannak, lehetnek pillérei, logikai íve egy sokfajta és különböző időben keletkezett írásokat tartalmazó gyűjteménynek, ez a köztes-európai közérzetet megragadó törekvés mindenképpen annak tekinthető. Bár az irodalomtörténész több kismonográfiát is szentelt Kosztolányi iránti érdeklődésének, A vidék mélységes mítoszá t a Sárszegi regények és környeze- tük című terjedelmes tanulmány előzte meg (önálló kötetben 2010-ben), a Kosztolányi-féle helyek szociokulturális attitűdjeinek ábrázolása, körbetapogatása természetesen e válogatásban is helyet kap. Kosztolányi „önszemléletét az Osztrák–Magyar Monarchia polgári kisvilága alakítja…” – olvashatjuk a Kosztolányi vidékszemléletéről (30.) szóló szövegben, melyben a Szegedy-Maszák Mihály, Pomogáts Béla, Lengyel András, Hózsa Éva, Bengi László, Szilágyi Zsófia és mások értelmezési hálójában is hasonlóan elgondolt módon olvashatók újra a Kosztolányi-locusok. A válogatás vegyes tematikájú, a modernség magyar és világirodalmából egyaránt válogató olvasónapló, amelynek néhány írásához mégis érdemes közelebb hajolni. Ilyen például a Polcz Alaine magánfreskója , az Asszony a fronton ról szóló elemzés. Mohai modelljében a mikrotörténeti szempontból is végtelenül tanulságos, megjelenése idején épp ezért nagy hatású, esztétikai gyengeségei ellenére is megérdemelt figyelmet keltő önéletírás elsődleges tétje a súlyos mondanivaló: a szovjet hadsereg kegyetlenkedései, a nemi erőszakok végtelen sora mellett elsősorban a házasságban és az életformában való idegenség megjelenítési formája, elbeszélhetőségének módjai. Ezek, a sorseseményeket elbeszélni akaró alkotói módszerek és narratív alakzatok azok, amelyek a kritikus Mohait kétségtelenül a legjobban érdeklik, láthatóan ezek azok a szempontok, amelyek saját önéletrajzi szövegeinek megalkotásakor is mindig szem előtt vannak. A kutató önértelmezésének lényege érzésem szerint az érzékelés fiziológiai változásaival számot vető emlékező alakjának állandó meghatározása, a narrátoré, aki az azonos részleteket mániákus konoksággal újra és újra megvizsgálja. Ez a típusú bíbelődés a szöveggel olyan világlátást eredményez, amely a töredéket tekinti legfontosabb retorikai lehetőségének. Mohai hosszabb lélegzetű prózai munkáinak, Az emlékezés melankóliája (2010) és A bátyám hazavitte a halált (2014) életaktákat összeállító önéletrajzi elbeszélői láthatóan nem azért rajongtak annyira a fragmentumokért, mert progresszív, vagy már kevésbé divatos irodalomtörténeti irányzatok direktívái ezt várták tőlük, hanem mert alkotójuk nem is akarja, nem is hajlandó máshogy szemlélni a világot. A részletek kitartó vizsgálata,
