Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Szörényi László: A Daliás idők változatai mint nem a Toldi szerelméhez vezető eposzi kísérletek
108 életrajzához is, ahol jó pár utalás részletesebben van kifejtve, mint a kritikai kiadásban. Ez vonatkozik természetesen a Daliás idők nek és magának a Toldi szerelmé nek a forr ásait érintő megjegyzésekre is. Azt például Voinovich igen helyesen megjegyzi, hogy Arany a Zách Klára-történethez részletesen felhasználta Szalay László Magyarország történeté nek második kötetét. Ezt az utalást Voinovich azonban nem a Toldi szerelmé nek és a Daliás idők nek szentelt ötödik kötetben teszi, hanem a kritikai kiadássorozat első kötetében, ahol a kisebb költemények találhatók, és ezek sorában természetesen az először 1855-ben megjelent Zách Klára is. Azonfelül, hogy ezt megjegyzi, és ráadásul természetesen hivatkozva Zlinszky Aladár Arany balladaforrásairól írott ItK-beli tanulmányára (1900), az már nem látszik, hogy fölhasználta volna Szalay vonatkozó művének teljes szövegkörnyezetét is, amely pedig véleményem szerint, hallatlanul fontos az Arany-féle koncepció kialakításában. Szalay ugyanis nem csupán Róbert Károly korában, 1330-nál tárgyalja a gyászos eseményt, hanem vis zszatér az egészre mint valamifajta az Anjou-házra nehezedő történelmi átokra Nagy Lajos halála után is, ahol összefoglalólag méltatja a király érdemeit. Ezt most kissé hosszabban szeretném idézni, mivel az Aranyra vonatkoztathat ó kontextus reveláló. „Lajost nagynak nevezték őseink ’s az utódok nem vonták meg tőle e’ nevet, melylyel őt egy nemzet’ hálája feldicsőitette. Királyaink közül István és László, a’ védszentek után őt szokta említeni még ma is a’ nép, ’s minden magasztalásnál többet mond, hogy nevét a’ Mátyásé sem volt képes elfeledtetni az ősz magyarral. Országlása alatt nagyságának tetőpontját érte el a’ birodalom. Határai a’ balti tengertől a’ feketéig ’s innen az Adriáig terjedtek, tíz ország tartozott a’ magyar koronához. Lajos nagy volt a’ háborúban, és nagy a’ béke’ műveiben. Birodalmának magva, a’ magyar föld, boldog nép’ hazája vala, elégedetlenségnek, lázadásnak negyven év’ lefolyása alatt semmi nyoma. Pedig ő fia volt Károlynak, ki a’ nemzet’ bizalmatlanságára keménységgel válaszolt, és sarjadéka egy családnak, melly csak női ágon volt magyar. De Lajos egynek érezte magát a’ fajjal, melly őt uralta, ’s mellynek fiai a’ Laczfyak, a’ Konthok, a’ Garák nagyságának alapját vetették; Lajos szerette a’ magyart, ’s a’ magyar letörölte emlékezetének tábláiról a’ véres nyomokat, mellyeket a’ Zácsok’ boldogtalan vége ott hágy vala. Lajos, mint ember és mint fejedelem, egyiránt tiszta jellemmel birt. E’ tekintetben sem mérkőz- hetett vele senki, korának fejedelmei közül. A’ boszú, mellyet a’ huszonkét éves ifjú testvérének halá- láért Aversában vett, életének legsötétebb pontja; de ő hitte, ’s talán oka volt hinnie, hogy durazzoi Károly, ha bár nem állott közvetlen viszonyban Endre’ meggyilkolásával, még is öszves eljárása által, ’s nem akaratlanúl, előidézte, megfogantatta a’ bűnt. ’S mind e’ mellett a’ későbbi években egész súlyával nehezedett szivére a’ boszú művének emléke. Ekkor durazzoi Károly’ testvérének fiát magához hozatta, udvaránál neveltette, Dalmátiát, mellyet szintúgy szerzeményének nézhetett, mint hajdan Kálmán, ’s mellyet szeretett, mint saját műveinket szoktuk szeretni, gondjaira bízta, ’s midőn már-már oka volt attól tartania, hogy házassága gyermektelen fog maradni, a’ nápolyi anjouk közül őt szemelte ki utódául. A’ terv létesületlen maradott, mert hitvesétől utóbb három gyermeke született, – fiú, fájdalom, nem volt közöttök – de ekkor Károly néki köszönhette, hogy Nápoly’ királyi székére jutott.” 10 Természetesen a fentebbi zárófejezetben olvasható jellemzésnek megtaláljuk előzményét a Zách Klára-történet elbeszélésénél is 11 , és ott olvasható az a híres, Długosztól származó megállapítás is, hogy a gyalázatos családirtás hogyan vonta Isten átkát a hazára: „Magyarország’ nagyjai – írja Dlugoss – hiszik és vallják, hogy azon naptól fogva, mellyen e’ gonosztett nálok elkövettetett, a’ jószerencse búcsút mondott nékik ’s országuknak, és végtelen 10 Szalay László, Magyarország története , Második kötet , Lipcse, Geibel Károly, 1852. 250–251. 11 Szalay, i. m. , 155–158.
