Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
59 ró útjaidat! Ismét északra indultál, Tatabányára, ahol aztán irodalmilag is gyökeret versz, mert az Új Forrás szerkesztőségébe kerülsz. Kinek a hívó szavára? – Kicsit térjünk vissza még Kaposvárra! Éppen abban az időszakban, amikor ott éltem, indult el újra a Somogy. Az ötvenes évek elején alapították, néhány esztendeig egzisztált, aztán jó ideig szünetelt, éppen akkor támasztották föl ismét. Takáts Gyula nélkül, aki nemzedékének egyik legjobb költője volt, és akit én akkor nem becsültem a rangján, más ideáljaim voltak, Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor magasságából és másságából néztem őt, egy kicsit provinciálisnak véltem. Ma már tudom, mekkora érdemei vannak, mennyire magasrendű az a költészet, amely teljesen természetközeli, de amellett mélyen filozofikus. Kaposváron nagy tekintélye volt, a polgári foglalkozások világában is, mert ő volt a megyei múzeum igazgatója, én meg csak egy kis könyvtáros voltam egy viszonylag nagy gépezetben. Egyidős volt apámmal, nem a kor okán, de egyáltalán nem tudtam közel kerülni hozzá, eléggé a háttérbe húzódott, eléggé rejtezett. Nem volt rá alkalom, hogy összeismerkedjünk, nem volt irodalmi élet, hiába próbálták föléleszteni. Voltak versírók, sokan jöttek oda hozzám, de nem volt összetartó erő. Mások kezében indult újra a Somogy című irodalmi, művészeti, kulturális folyóirat; én kezdő ember voltam, nem emeltek be a szerkesztőségbe. Viszont amikor Tatabányára érkeztem, ott várták is, hogy segítsek. Sárándi József, a fő szervező, a spiritus rector, mindjárt bevont az Új Forrás munkájába. – Pezsgő élet közepébe kerültél. – Rám is számítottak, vagy mondjuk inkább úgy: énrám is figyeltek. – Hogy kerültél oda? Hívtak? – Olvastam a Népszabadság ban egy hírt, hogy Tatabánya irodalmárokat akar letelepíteni, én meg komolyan vettem, azonnal írtam a megyei tanácsnak. – Tehát nem is a könyvtárt vetted célba. – Nem. A megyei tanácsnak írtam, és egyszer csak hívatott a kaposvári tanácselnök. Egy asszony ült mellette, bemutatkozott: a tatabányai városi tanács elnökhelyettese volt. – Érted jött. – Egyenesen, hogy lássa, ki ez az ember, nehogy valami destruktív irodalmárral ajándékozza meg Tatabányát. Előtte néhány hónappal tüntettek ki Kaposvár Város Művészeti Díjával. A városi tanács elnöke azt mondta: – Győri elvtárs, maga meg el akar menni? Itt akar hagyni bennünket, amikor éppen kitüntetjük? Ez a hála? Mondom: igen. Hát hogyne! Akkorra ugyan már volt egy egyszobás lakásom Kaposváron, de a tatabányai asszony azt mondta: – Egyszobás lakása van? Mi háromszobásat adunk. – Persze, hogy elmegyek. – Ezzel váltunk el, s be is tartotta a szavát. A helyi tanácselnök pedig, amikor néhány nap múltán a könyvtárba látogatott, és a könyvespolcok között egymásba szaladtunk, kifaggatott, azzal, hogy köztünk marad, mi a véleményem Kellner Bernátról, a könyvtárigazgatóról. Egy kicsit gyanakodtam, de néhány nem éppen hízelgő
