Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
60 mondatot csak elejtettem előtte. Első dolga volt beszaladni hozzá, s Kellner búcsúzóul számon kérte rajtam: ő is a hálára hivatkozott. Intelligens vadbarom volt, a padlóra terített. Akkoriban még nem volt írógépem, és egyszer hazavittem egy Erikát a könyvtárból. Hétfőn már kora reggel, jóval nyolc előtt vissza is cipeltem, még örültem is, nem vette észre Kellner. Mit ad isten, a legközelebbi értekezleten fölemeli a szavát: – Írógépet még Győri elvtárs sem vihet haza. – Az egyik nő, ki tudja, miért, azon nyomban beénekelt nála. A történethez adjuk hozzá a másikat: első verseskönyvem darabjait a Raoul Wallenberg utcában másoltam le a Ganzmávag Központi Könyvtárának ósdi, de még mindig szuperáló kis írógépén, amit Oláh Laci bácsi adott ide azzal: – Vidd haza, fiam, ha kész leszel, visszahozod. Oláh Laci bácsi csak egy szakiból lett könyvtáros volt, mégis emberségesebb ember, mint az állami díjas Kellner Bernát. Képzelheted, hogy a tatabányai ajánlatra milyen szívesen ragadtam rá. – Ilyen meghívásra nem lehet nemet mondani. A szerkesztőség kötelékébe kerültél, vagy a könyvtárban is dolgoztál? – Nagyon lazán kötődtem a szerkesztőséghez, a megyei könyvtárban dolgoztam, csak később lettem névleg a kritikai rovat vezetője. – A könyvtárban összeállítottál egy bibliográfiát a verselemzésekből. – Könyvtári működésem egyik fénypontja, nagyon hasznos, még ma is forgatják. Amikor tíz évvel ezelőtt az Egyetemi Könyvtárban dolgoztam 2 , a tájékoztató szobában ott volt a kézikönyvek között az én bibliográfiám is. – Beszéljünk a második kötetedről! – Előtte még Tatabányáról is kellene beszélnünk. – Persze, hiszen ott nyolc-kilenc évet töltöttél el. – Hetvenkettő február 7-én érkeztem a városba, s a bánhidi Rozmaring nevű fogadóban szállásoltak el egy-két napra, amíg nem találok valami albérletet. A Rozmaringban csak egy-két szoba volt, nem is hívták szállodának, csak Rozmaringnak. A régimódi fogadó nevet én ragasztottam rá abban a versben, amit még aznap este találtam ki. A Rozmaring után egy albérlet, egy szolgálati lakás következett, végül az ígéretbe, a háromszobás lakásba költöztünk még ugyanabban az esztendőben. A tatabányai Ifjúmunkás utca 46.-ban nyolcvan november elsejéig éltem. – Ilyen hosszú ideig nem voltál sem Salgótarjánban, sem Kaposváron. – Mindenki azt mondja, milyen csúnya város, pedig vannak nagyon szép részei, például Bánhida, amely régi kis tót falu, a mészköves Gerecse magaslik fölötte fehér sziklákkal, egy nagy barlangszáddal, a Szelim-barlangéval. Nyüzsgő város. Olyan élet folyt benne, mintha Budapest egyik külső kerülete lett volna. 1972 őszén a Népház, a bánya művelődési háza író-olvasó találkozóra hívott. 2 1990-től 1994-ig.
