Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
42 Nem is kell tudnom róla, munka közben az embernek önmagában kell lennie, mondom. Feltehetően egyetlen mondatot sem tudnék leírni úgy, ha valaki azt figyelné, hogy hogyan írok, nyilvánvalóan így van ezzel más is, s ha így vannak vele mások is, akkor miért éppen a festő viselkedne másképpen. Benes azonban volt annyira rejtélyes alkotó, hogy akkor sem mutatta volna meg, hogyan dolgozik, ha ennek megmutatása mindennapos gyakorlat lett volna. Tolnai erről is írt pár mondatot: „Benes sosem élt klasszikus eljárásokkal – mondja –, sosem, még az akadémián sem készített anatomikus rajzokat, pedig a világ legjobb akadémiájára járt. … Gvozdenić, lévén maga is dekoratív, megengedi Benesnek, hogy már a kezdetektől árnyként vetítse a modelleket papirosaira. Művésztelepeken, tanulmányutakon sem úgy készíti vázlatait, mint a legtöbb festő. Most, nemrég Berlinben láttam, amint egy éppen kezébe kerülő papírdarabkára feljegyez valamit, ám a jellegzetes skiccelés minden gyorsasága, virtuozitása nélkül…” Tolnai ezt követően elmondja, miként talált rá Benes Rómában a színes divatlapokra, s vágta ki belőlük a maga figuráit, majd így folytatja: „…szerényen, mert sejti, valami lényegesre lelt, újramontázsolja a XXI. század divathulladékát, megkeresi benne emberkéjét. Pontosabban, meztelen árnyemberkéjét új designnal ajándékozza meg. Aztán otthon ezeket komputerbe táplálja, felnagyítja, árnyszerűen vászonra, illetve hát különböző anyagokra, papundeklire, kátránykartonra etc. vetíti, nyomja. Majd kifesti vagy megfesti, illetve a kettő kombinációját végzi velük.” „Tehát az egész kép arról szól, hogy pici vázlatot készítek, meg beleírom az észrevételeimet, de nem a helyszínen csinálom. Visszajövök a Tisza-partról, akkor még az élmények bennem vannak, inspirálnak, és akkor jön a krea- tivitás. Egy festmény nem létezhet anélkül. Nem a természetet utánozzuk – én legalábbis az ellen vagyok –, hanem egyszerűen alkotni kell, valamit létrehozni: egy festményt létrehozni. De ezt fejből nem akarom, meg nem is tudnám csinálni. Sokszor a fantáziára szükség van, de a belső érzelmek azok, amik… Mi köt engem oda? Párizsban jöttem rá, hogy ott nem tudok dolgozni, nem tudok mit festeni. Próbáltam a padlásszoba ablakából a tető- ket festeni. Az fogott meg valamennyire, de mégse ment. Annyira hiányzott a Tisza meg a pannon táj – úgy érzem, a gyökereim itt vannak.” (Bacsa Gábor: „Utólag gondolom”, Beszélgetés Benes József festővel) „Igen, azt szoktam csinálni, hogy benedvesítem a papírt. Enyhe nedvesség, akvarellpapír. Benedvesítem, de nem nagyon, csak éppen egy szivaccsal áttörlöm. Nem jó akvarellel száraz papírra dolgozni. Az a pici nedvesség ad neki egy olyan finom megfolyást, ami a merev vonalat teljesen lággyá teszi. Itt látunk ilyen elmosódott vonalakat. Pláne egy Tisza-part, a vízzel: ott ez a valóság. A víznél, a visszatükröződé- seknél a színek mindig mintha megúsznának. Lágyabbá válnak. Egy figu- ránál nem. De megint, ugye – ez nehéz. Nem szeretek a képeimről beszélni, nem szívesen. Szavakba önteni, amit színnel, vonalakkal, formákkal fejez ki az ember, meg aztán, különösen, ha mint én, aki erős érzelmi beleéléssel
