Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
34 Öntudata képei értékével kapcsolatosan is megmutatkozott. Tudta, hogy mennyit dolgozott egy képen. S azt is tudta, hogy mennyit dolgozott egy képért. Azt szokta mondani, hogy egy-egy képe mögött ötven év munkája van. A Forrás körüli csapat hamar szót értett Benes Józseffel, ahogy ő is velünk. Pintér Lajosnak számos baráti, irodalmi kapcsolata volt a vajdaságiakkal, s hát én is elolvastam mindazt, amihez hozzájutottam. Egyetemistaként a diákkörrel jártam Újvidéken, az ottaniak voltak nálunk, Mák Ferenc, Balázs Attila, Faragó Kornélia, Csányi Erzsébet, Sebők Zoltán – velük találkoztam egyetemistaként, s a tanáraikkal is, Bori Imrével, Bányai Jánossal, Gerold Lászlóval. Tolnai Ottóval még Szegeden ismerkedtem meg. Nyolcvanhatban, amikor Hatvani Dániellel Kanizsán, az ottani írótábor vendégei voltunk, Fehér Ferenccel, Gion Nándorral és Tolnai Ottóval sétáltunk a töltésen, mindezt csak azért mondom, hogy jelezzem, számunkra sem a vajdasági magyar irodalom, sem az ottani irodalmi közeg nem elvontan létezett. Voltak a kapcsolódásaink ahhoz a világhoz, amelyikről Benes beszélt, értettük a jelzőit, a hangsúlyait, az utalásait, kapcsolatba kerültünk vele. Ebben az időszakban jelent meg nálunk Baka István már idézett kiállítás- megnyitója, Tolnaitól a Benes rothadt márványa című fontos, már eddig is többször idézett esszé, ez lesz az egyik pillére a Kijárat Kiadónál (Pálinkás Györgynél) megjelent Rothadt márvány (Jugoplasztika) című kötetének. Mák Feri lejegyezte a legfontosabb anekdotáit, Virág Zoltán is rögzített egyet a Benessel folytatott beszélgetésében, ezek forrásként idéződhetnek majd, de megjegyzem, hogy ezeket az anekdotákat senki nem tudja majd úgy elmondani, mint ahogyan Benes mondta őket, mert minden hangsúlynak, mozdulatnak, gesztusnak megvolt a maga szerepe ezekben a „fellépésekben”. „Topolyán voltunk, a művésztelepen, s a helybeli bútorgyár – úgy tudom, tavaly szűnt meg – neve az volt, hogy Umetnost [Magyarul: művészet. A szerk. megj.]. Egy napon, reggeli után, Milan Kerac újvidéki szerb festő barátunk, aki tudott valamennyire magyarul, bejelentette, látott a városban egy érdekes utcát, megfestené. El is ment. Visszajőve áradozik: gyerekek, fantasztikus volt! Mi volt fantasztikus? – kérdeztük. És akkor elkezdi mesélni, alighogy hozzákezd a festéshez, odajön egy parasztasszony parasztruhában, és magyarul jó napot kívánt, majd megkérdezte: hol van itt az Umetnost? Szegény Keracnak fogalma sem volt arról, hogy a kérdező mire kíváncsi, de úgy gondolta, ha már egy művészt a festészetéről fag- gatnak, illik válaszolni, és hosszas magyarázatba kezdett, hogy a színeket kissé másként festi, hogyan alakítja a kompozíciót... A parasztasszony meg csak bámul tátott szájjal, hogy mi van ezzel az őrülttel. Ne haragudjon, mondta végül, maga elég hosszan beszélt, de én nem tudtam meg ebből, hogy hol van itt az Umetnost. Kerac letette a palettát, és elkezdett most már egyszerűbb nyelven magyarázni. Nekünk pedig lelkendezett: gyerekek, ma to je nešto fantastično [ez valami fantasztikus], hogy itt a parasztok is érdeklődnek a művészetek iránt. Ez szerinte a művésztelepnek köszönhető,
