Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
26 földön azt csinálni, amit New Yorkban, vagy Washingtonban, vagy nem tudom, hol csinálnak. Akadnak festők, köztük sikeresek is, akik folyóiratok- ból meg ma már az internetről lopkodják össze a dolgokat, s úgy tesznek, mintha a sajátjuk lenne. Engem ez nem érdekel, én ezt nem csinálom. Járom a magam útját.” („Mindig festő akartam lenni”, Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán) Meglehet, az írókkal azért szeretett együtt lenni, mert ők talán a képzőművészeknél is erősebb társadalmi jelenléttel bírtak. Az Új Symposion Katolikus portabeli szerkesztőségének falára felakasztott egyik, korábban már említett képének valóságos irodalma van. A képet leváltásakor Sziveri János akasztotta le, s vitte magával. Pestre is áthozta, amikor Benes a beteg költőt meglátogatta, a képet Sziveri ágya fölött találta. Ez az önmaga szemét saját tenyerével eltakaró alakot ábrázoló metszet került Sziveri János Bábel című kötetének címlapjára, s ennek egy változata szerepel a Pasztorál című kettőezer-tizennégyes Sziveri-kötet borítóján. Tolnai Ottó így foglalta össze ennek a képnek a történetét: „Megdöbbentőek ezek az első linók. Mondhatnám, én fedeztem fel őket, címlapon, plakáton közöltem az Új Symposion ban, majd be is kereteztettem őket, s Maurits képeivel azok határozták meg az ún. hőskor ambientusát. Mondhatnám, én fedeztem fel őket, hiszen amikor a rendőrség megszállta a szerkesztőséget, a falnak támaszkodva sápadtan, hogy össze ne essek, emlékszem, jóllehet másra nemigen, aki rajtam kívül még jelen volt ott a Katolikus portai szerkesztőségben, minden bizonnyal többre emlékszik: felpillantottam Benes linójára, immár egy újabb dimenzióját is felfedezve annak. Ezért, mondhatnám, többszörösen én fedeztem fel őket – és mégsem egészen. Ezek a linók, különösen az egyik, az a kezeit szeme, arca elé emelő figura, majd csak a szerkesztőség felszámolásakor, amikor is Sziveri leemeli a falról és hazaviszi, illetve majd csak, amikor tovább víve magával, jóllehet már magát is alig cipelve, Budapestre, s ott Bábel című könyvének fedőlapjára helyezi, jóllehet akkor 1990-et írunk, s Benesnek sok festészeti korszaka játszódott le közben, fedeztetik fel igazán, lesz Munch és Nolde nevezetes, korszak-meghatározó metszeteit idézővé számunkra.” (Ez a linómetszet szerepel a kettőezer-egyben megjelentetett katalógusában, ezerkilencszázhetvennégyes munka, mérete harmincszor harminchét centiméter.) Hetvennyolc vagy hetvenkilenc lehetett akkor, amikor először találkoztunk. Benes akkor már Magyarországon élt. Ezerkilencszázhetvennégyben Hódmezővásárhelyen ismerte meg Gerle Margit keramikusművészt, ezerkilencszázhetvenhatban kötöttek házasságot, fiuk, Bátor ezerkilencszázhetvennyolcban született meg. Hozzájuk menekült át, a feleségével és a fiával akart élni. Az áttelepülése mögött meghúzódó vajdasági történetekről ritkán beszélt, akkor is csak egy-egy mozzanatot említett meg. Ha majd a jugoszláviai magyar szellemi élet történetét megírják, akkor a még meglévő dokumentumok és emlékezések töredékeiből nyilván ezt a történéssort is összerakják, magam Bartuc Gabriellát idézem ennek kapcsán: „Ő volt a zentai művésztelep és a képtár vezetője is. Élő képtárat akart, ezért magyar nyelvű irodalmi esteket, koncerteket, összejövetele-
