Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
27 ket rendezett ott, amik a hetvenes évek közepén jártak csúcsra olyannyira, hogy az már nem tetszett a szerbiai állambiztonsági szerveknek. A titói Jugoszláviában ugyanis mindent szabad volt, csak a magyarságunkkal foglalkozni nem. A résztvevők kihallgatásával, letartóztatásokkal, volt, akinek börtönnel végződött ez a zentai »happening« sorozat. Benes pedig elhagyta Jugoszláviát, 1978-ban áttelepült Magyarországra, Szegedre, majd Kecskemétre.” Találkozásunk időpontjában Margittal már nyilván Szegeden éltek, mi hetvenkilencben végeztünk az egyetemen, aztán elkerültünk Szegedről, máskor nem kereszteződhetett az utunk. Ezt a találkozásunkat tekintem véletlennek. Szükségszerűnek a kecskeméti találkozásunkat tartom. Itt valóban találkozniuk kellett azoknak, akik valamennyire is hasonlóan látták a világot. Találkozásunk, egymásra hangolódásunk mégsem nélkülözte az esetleges elemeket. Egy összeszaladásunkkor jelezte, hogy kiállítása nyílik, s meghívott bennünket a kiállítás megnyitójára. A kiállítást a Bolyai-gimnáziumban rendezték meg, mi, Ágival együtt voltunk ott, akkor láttuk először a képeit. Nehéz volt szembenéznem velük, másra már nem emlékszem arról a nyolcvanas évek végi kiállításról, csak arra, ahogy Áginak mondtam, nehéz belekerülni ezeknek a képeknek a világába. Nyolcvannyolcban vagy nyolcvankilencben, a pontos dátum tulajdonképpen mindegy, akkor, amikor a rendszerváltás folyamata elkezdődött, estet rendeztünk a vajdasági íróknak, egészen pontosan tizenhat vajdasági írónak-költőnek rendeztünk estet, a résztvevők doyenje Herceg János volt, akkor Fenyvesi Ottót tartották fiatal vajdasági magyar költőnek, itt volt a tolószékbe kényszerült Varga Zoltán, aztán Burány Béla, Tari Pista, nagy-nagy kavargás volt, erre emlékszem. Az estet követő napon Benes mindenkit meghívott magukhoz, így engem is. A beszélgetés végén a jelenlévőket megajándékozta egy szitanyomattal, a nyomatot alapos körültekintéssel dedikálta mindenkinek. Már az anyaméhben című, korábban említett munkájának barnásvörös nyomata volt ez, ennek egyik változata szerepel az ezerkilencszázkilencvennégyben megjelent katalógusában. A kép az anyaméhben lévő gyermek felnagyított felsőtestét-arcát mutatja, összevarrt szemekkel és szájjal. Sokáig ez volt az egyetlen képünk, de még akkor is, amikor már volt több, a falon tartottuk ezt a nyomatot. Péter fiunk, aki azután született, hogy ezt a képet megkaptuk, az első pillantásaitól látta, de csak pár éve jegyezte meg: Tudjátok, milyen nehéz volt felnőni azzal az összevarrt szemű-szájú magzattal? Benes is sokszor beszélt erről. Az én képeim nem arra valók, hogy valaki kitegye őket a szobája falára, mondta. „Egyébként nem kapkodnak a képeimért. De nekem nincs is meg az az óha- jom vagy igényem, hogy áruljam a munkáimat. Ha az volna a célom, akkor szép pipacsmezőket, virágokat, virágcsendéleteket meg netalán aktokat fes- tenék. Azokra biztosan sokkal több vevő jelentkezne. A kereskedelem meg az igények engem szerencsére hidegen hagynak. Teljes szívből, őszintén csiná- lom azt, amit csinálok, amit érzek... Ha nincs keze a figurának, akkor azért nincs, mert akkor úgy éreztem, hogy ne legyen. Ami persze nem azt jelenti,
