Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
20 rakcióig törve nagy releváns opusokat realizálnak. Benes második tanára nem ezek közül a robusztus egyéniségek közül való, az ő tanára: Gvozdenić, müncheni diák, aki Münchenben különösképpen Hofmann-nál tanult, annál a Hofmann-nál, aki majd emigráns éveiben az új amerikai festészet, a lírai absztrakció elindítója lesz.” Hiányos műveltségünk mindennek az értelmezését lehetetlenné teszi, tény azonban, hogy Benes mindig büszke volt arra, hogy a belgrádi akadémián végzett. A belgrádi képzés nyitott szemléletű volt. Benes nagy érdeklődést mutatott a nyugati szellemi-művészeti irányzatok iránt, főképpen a francia világ kötötte le. Tolnai mesélte Benes búcsúztatásakor, neki, a gimnazista diáknak a Párizsból hazatérő Benes, aki akkor már a zentai gimnáziumban tanított, az utca másik oldaláról kiáltotta át: Láttam Sártrét!, így, ezzel a hangsúlyozással mondta. Párizst állandóan emlegette, hozzá képest Londont nagy falunak tartotta. Így, ezzel az óriási kíváncsisággal, szellemi-művészeti éhséggel végezhette Benes Belgrádban az akadémiát, s ezzel kezdhette művészi-tanári munkáját is. „…már ötödéves voltam, amikor Zentáról meglátogattak, olyan tanárt keresve, aki két nyelven, tehát szerbül és magyarul egyaránt tudna taníta- ni a gimnáziumban. A rektorátusról hozzám irányították őket. Leültünk, szerződést kínáltak, meg ösztöndíjat, amennyi évre szükséges, s minimum annyi esztendeig kell majd tanítanom a gimnáziumukban. Nekem az aka- démián viszont már csak egy évem maradt hátra. Mondtam is nekik, hogy miért nem jöttek pár évvel előbb, megoldották volna anyagi gondjaimat. Mert az első évben például szenet is lapátoltam, kávéházakban rajzoltam, persze nem ingyen. Ösztöndíjat sehonnan nem kaptam, a nehéz helyzet- ben élő szüleim anyagilag nem támogathattak, nekem kellett föltalálnom magam. Egyik módja volt tehát, hogy a belgrádi vasútállomás környéki kocsmákba jártam egy rajzfüzettel a kezemben, és rajzolgattam az embere- ket. Ki egy vacsorát fizetett, ki pénzt adott. Szóval nem volt ez túl könnyű dolog, s meg kellett felelni a rendelőknek: kicsit szebbre kellett rajzolni a személyt, esetleg fiatalabbnak nézzen ki, de azért amellett hasonlítson is…” („Mindig festő akartam lenni”, Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán) Benes zentai életszakaszáról történetek, anekdoták őrződtek meg, de nem tudom, hogy hogyan és mennyit tanított, azt sem, hogy az óráit miképpen építette fel, ahogyan azt sem, hogy a tanári és az alkotói munka kettősségéből származó feszültségeket miképpen dolgozta fel. Bartuc Gabriella, aki már kései diákja volt, s akit valójában nem is tanított, így emlékezett rá: „Engem a zentai gimnáziumban 1975-ben már csak úgy tanított, hogy a szürrealizmusból írtam az érettségi dolgozatomat, és őt kérték fel mentornak. Orosz művészettörténész tanárnőnk volt ugyanis, aki nem értett magyarul. Olyan életszakaszomban találkoztam Benes Józseffel, amikor az ember szinte ráveti magát a példaképekre. S bár sok rendkívüli tanára volt a zentai gimnáziumnak, ilyen eredeti művésze azóta se.” Nem ismerem az ottani művésztelepek világát, sem a zentaiét, sem a topolyai- ét, écskaiét, csurgóiét. Nem tudom, mit jelentett az, hogy az akkori Jugoszlávia
