Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
53 – Egyszer csak bekopogtál a szerkesztőség ajtaján? – Nem, hanem elküldtem a verseimet, levelet kaptam, már nincs sehol, de biztosan azt üzenték, menjek be a szerkesztőségbe. Váci Mihály fogadott, kedvesen, lelkesen. Nem csak értem buzgott, örökké lelkes volt, lelkendezett, rajongott mindenért. Mondják, izgága volt. Talán inkább lelkes. Én is alföldi, te is alföldi, s azzal mindjárt a szívére ölelt. – Tartsunk össze!? – Természetesen. Másnál más szálat talált, valami szál mindig összekötötte mindenkivel. – S melyik volt az első megjelent versed? – Az volt a címe, hogy Különös világ , 1964 tavaszán írtam, amikor megcsapott a tavasz a Bartók Béla úton. Benne van az első könyvemben. Ballagtam a tavaszi utcán, és a szép tavaszról eszembe jutott egy szép emlék, egy falu, Rákóczi-telep. Egyszer gyerekkoromban jártam benne, és három különösség ütötte meg a szememet, amely még most is élénken bennem él: az első, hogy homokos a föld, a második, hogy a kertek között nincs kerítés, a harmadik pedig, hogy nem tehéncsordája, hanem kecskenyája van. Ezzel a három dologgal én addig nem találkoztam, s mélyen belém vésődött, hiába, még abban a korban jártam, amikor még minden csodának számít. A Rákóczi-telepiek szegények voltak, de a kertek közé nem húztak kerítést, át lehetett járni a körtefa alól a szomszéd almafája alá. Orosházán minden porta szigorúan körbe volt kerítve, ott nyitva állt mind, és életemben először láttam kecskenyájat, egy nagy fehér folt ugrált a falu szélén. – Megcsapott a szabadság szele. – A szabadság, igen, a szegénység és a szabadság szele. De a vers ennek ellenére szerelmes vers. – Ezzel a verssel letetted a névjegyedet a magyar irodalom asztalára. Fölkapták a fejüket az egyetemen, a baráti körben? Észrevették, hogy elgurult a kő? – Az egyetemen működött egy alkotókör, amit Koczkás Sándor tanár úr vezetett; ott mindenki összegyűlt, aki verseket írt, és mindenki ugrásra készen állt, hogy előlépjen velük, és vagy előbb, vagy utóbb majdnem mindenki kidugta a fejét Bella Istvántól Utassy Józsefig, Kiss Benedekig, Oláh Jánosig, Péntek Imréig, Rózsa Endréig. Rettenetesen örült mindenki, hogyha közülünk valaki megjelent, még segítettük is egymást. Kiss Bence verseit a jogi kar könyvtárában én gépeltem le. És küldte a Kortárs nak, az Új Írás nak, ki tudja, hová. És ez így ment láncban. Csak az volt a kérdés, hogy ki, mikor jelenik meg, előbb-utóbb mindenkire sor került, hiszen tehetségesek voltak. Bizonyára most is vannak olyan fiatalok, akik csoportba verődnek. Ahogy Hegel írja, az ifjúság bizonyos fokán, amikor még nem rajzolódnak ki élesen a különbségek, szükségszerű, hogy összebújjanak a fiatalok.
