Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (III. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
49 be arra, legfeljebb kis petróleumlámpa világított csak néhány ház ablakai mögött, de azok sem sokáig, merthogy drága volt a petróleum. Szóval nagy volt a sötétség, a felnőttek ilyenkor összegyűltek az utcasarkon, komolyan beszélgettek, mi gyerekek meg ténferegtünk az utcában, és szerettünk volna tüzet gyújtani, de a felnőttek általában nem engedték, mert féltek, hogy baj lesz belőle. Péter és Pál napjának estéjén viszont akkora tüzet csinálhattunk, amekkorát akartunk. És mi ilyenkor hatalmas tüzet gyújtottunk. Rengeteg száraz gallyat hordtunk össze, szalmacsóvából alágyújtottunk, és amikor a lángok már magasra csaptak, és majdnem bevilágították az egész utcát, nekifutottunk és átugrottuk a tüzet. Mindig egy irányból futottunk a tűznek, behunyt szemekkel ugrottunk a lángoknak, a túloldalon nyitottuk csak ki a szemünket, megkerültük a tüzet, és ismét nekiiramodtunk. A felnőttek később péter-páli almát szórtak a tűz közé. Egy ilyen éjszakán a szomszéd sötét utcából a Báránykák is átjöttek hozzánk tüzet ugrálni. Nem örültünk nekik túlságosan, mert elég izgága fiúk voltak, a nagyanyjuk nevelte, és nagyon is szabadjára engedte őket, ő nevezte a két testvért „báránykáimnak”, ezek után mi is Báránykákként gúnyoltuk őket. A név nem nagyon illett rájuk, bár az egyik alapjában véve jólelkű gyerek volt, ezért őt Fehér Báránykának hívtuk, a másik viszont alattomos képű volt, és hajlamos mindenféle gonoszkodásra, őt ezért Fekete Báránykának hívtuk. Ő volt az, aki konzervdobozokat kötött a kóbor kutyák farkára, és a rémült állatokat végigkergette a fél falun, és ő szórt jancsiszögeket arra az ösvényre, amelyen a közeli bolgárkertészetből a mezítlábas lányok jártak haza. A lányok beleléptek a szögekbe, sikoltoztak, Fekete Bárányka pedig egy közeli eperfa tetejéről nézte őket és nevetett. Ezért nem örültünk, hogy a Báránykák is csatlakoztak hozzánk, de befogadtuk őket, Péter és Pál napja volt, mindenki jókedvűen futkározott, sikoltozva ugráltuk a tüzet, lelkesen és mezítláb, a tűz körül nem voltak jancsiszögek. A Báránykák is beálltak a sorba, elsőnek mindig Fekete Bárányka ugrott, utána nyomban Fehér Bárányka. Egyszer csak Fekete Bárányka, miután átugrotta a tüzet, nagy lelkesedésében visszafordult, és az ellenkező irányból futott neki a tűznek. Magasra ugrott, és pont a lángok fölött ütközött össze Fehér Báránykával. Mindketten belezuhantak a tűzbe. Szikrák röppentek az ég felé, a Báránykák fájdalmasan üvöltöztek. Gyorsan kirángattuk őket a tűzből, lesöpörtök róluk a parazsat, és ekkor láttuk, hogy Fehér Bárányka jóformán meg sem sérült, Fekete Bárányka viszont összeégette magát, különösen a meztelen lábát. Valaki disznózsírt hozott az egyik házból, bekentük Fekete Bárányka lábát, mások újból megrakták a tüzet, folytatódott az ugrálás, Fehér Bárányka is ugrált tovább, Fekete Bárányka viszont hangosan nyöszörgött, ami nem csoda, bizonyára nagyon fájtak a sebei. De aztán kiderült, hogy nem a fájdalom miatt nyüszít. – Egy egész évet kell várnom, mire ismét átugorhatom a tüzet – panaszolta könnyes szemmel. – Nagyon sötétek lesznek addig az éjszakák. Akkor közrefogtuk és fölemeltük, Fehér Bárányka és én. Fekete Bárányka a nyakunkba kapaszkodott, mi pedig nekiiramodtunk, és átugrottuk vele a tüzet.
