Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (III. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
50 Nehéz volt Fekete Bárányka, nehéz volt cipelni és ugrani vele, de háromszor átugrottuk így a tüzet, és mindig a szabályos irányból. Aztán a felnőttek péter-páli almát szórtak a tűz közé, mi jóízűen ettük az almát, a tűz még mindig magasan lobogott, Fekete Bárányka nem nyöszörgött tovább. Abban az évben nem rakott jancsiszögeket a kertészlányok ösvényére. Igaz, később még elkövetett néhány komisz dolgot, de a tűzugrálásnál mindig rendesen viselkedett, mindig a szabályos irányból ugrott. „Szenttamáson születtem…” 3 Szenttamáson születtem, egy közepes nagyságú mezővárosban, amelyet én sokáig falunak neveztem, és ma is igen gyakran falunak nevezek, mert az a része, ahol én felnőttem, Szenttamás legszélén, igazán falusias volt, sőt kimondottan faluvégies. Négy házsor, igen messze egymástól, egy nagy füves rét, amelynek közepén, vagy kétméteres magasságban, temető emelkedett ki, a temetőből pedig a temetőcsősz kissé rozoga háza, aztán ismét temetők, éppen a mi házsorunkkal szemben, a temető mögött egy kis folyó, amelynek akkor még tiszta volt a vize. Első emlékeim azonban a lövészárkokhoz fűződnek, nyilván azért, mert ezekben a lövészárkokban kerültem először életveszélybe. A háború vége felé két hadsereg csapott össze a közelünkben, a fejünk felett lőtték egymást, mindkettő fel akart szabadítani bennünket, este kezdték a lövöldözést, nagy füves rétünket akkor már lövészárkok szabdalták keresztül-kasul, mi ezekben a lövészárkokban lapultunk meg, mire bennünket is elkezdtek lőni, akkor éreztem először, hogy milyen kellemetlen dolog az, ha két oldalról is lőnek az emberre. Engem a nagyapám cipelt magával, az első világháborúban Galíciában megtanulta, hogyan kell meghúzódni a lövészárkokban, a második világháborús tüzérségi fegyverek tulajdonságait azonban már kevésbé ismerte, egy lövedék a közelünkben csapódott be, és engem a föld alá temetett, nagyapám kapart elő, köptem a földet és bömböltem. Ezután bemenekültünk a temetőcsősz házába, rengetegen összeszorultunk azon a szűk helyen, és továbbra is életveszélyben voltam, egyetlen gránát ránk borította volna azt a vityillót, de akkor éjszaka már elkerültek bennünket a lövedékek. Egy fiatal fiú halt meg csupán, ő kiment a házból, mert fulladozott a sok ember és bömbölő gyerek között, odakint rágyújtott, a cigaretta parazsa messzire világított, mire természetesen mindkét oldalról rálőttek, el is találták. Reggelre véget ért a csata, megjöttek a felszabadítók, ők már nem bántottak engem, csak a házunkat rabolták ki. Kicsi volt a házunk még akkor, egy szoba és egy konyha csupán, nem sokat rabolhattak belőle, nem is tudom, hogy mit vittek el, de arra emlékszem, hogy anyám nagyon sírt, szóval akkortájt igencsak összesűrűsödtek a kellemetlen események, imitt-amott könyveimben írtam is róluk. Kellemesebb emlékeimről is írtam már, voltak ilyenek is, a háború után békés esztendők jöttek, télen az angyali vigasságot énekeltük a havas utcákon, nyáron megtanultunk úszni a folyóban, általában úgy, hogy a nagyobb gyerekek vízbe 3 Gépiratból. Megjelent: Fehér Magda közread., P. Nagy István szerk., Írók gyermekkorukról , Forum, Újvidék, 1993, 103–108..
