Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Illyés Gyula: Félbe-szerbe I. (A nemzeti érzésről – közreadja Illyés Mária)
30 páciens, aki szégyelli, amire büszke: abból akar kigyógyulni, amitől jó erőben érzi magát. Ez ellentmondás ugyan, de nem logikátlan sem a történelem, sem a lélek szálbonyolításában. A cigányok a falvak végén sátoroztak, kondéraikban dögöt főztek. Ám a falvak polgári ebédlőinek falán az ábrázolványoknak legalább fele ilyen dögfőzést propagált, a háttérben dobrázó lányokkal, pipázó szipirtyókkal, banditahajzatú vajdákkal – mintha az a nomád élet volna az igazi, a – „festeni való”! Épp ily fönntartásos volt a zsidók szemlélése is: minden nagy bankó a keblükben van, s ráadásul a Biblia, az összes prófétával, sőt Jézus Urunkkal, ha jól odanézünk. S a négerek? Esetükön látni igazán, milyen óriási dolog – a festészet s a hit mellett – az irodalom is. Mielőtt Európában megjelent volna csak egy néger csoport, itt volt a Tamás bátya kunyhója, a Convent határozata: a szellem elébük szaladt s diadalkaput emelt nekik, utólag fontolgatva az ellentmondást, hogy befogadja-e valóban őket. * A szerecsenek, a cigányok, a zsidók révén jutottam a magyarok iránti érzelmeimhez. Az előbbieket eszmélkedésem idején Európa-szerte általában – legenyhébben szólva – fölülről lefelé emlegették. A romantikus olvasmányok és a naturalista mélynyomatok – a zsánerképek – hatása alatt én azonban éppenséggel fölfelé néztem rájuk, illetve eszményesített típusaikra, hisz valóságosan keveset ismertem belőlük. Az üldözöttnek a könyörülethez van ősjoga, az elnyomottnak a szabadsághoz. Dumas, Dosztojevszkij művei megszerkesztették még a prostituáltak ősjogi kódexét is; Szonja is, Mathilde is, hogy így fejezzem ki magam, Tamás bátya kunyhójában nevelkedett. Az a mosollyal fedetten is kemény megvetés, fojtottan is izzó gyűlölet, bánya- tüzű ártani vágyás, amely a magyarokat Európa némely országában övezte, csak annyiban különbözött a más hasonló nemzetek elfogultságától, hogy azt a magyarok soha nem tudatosították. Annyira képtelennek vélték, hogy magát a figyelmeztetést is ingerülten visszautasították. Nem voltak-e vajon mindig a szabadság népe, nem vívtak-e dicső forradalmakat és kultúravédő háborúkat, nem adtak-e nagy szenteket és zongoraművészeket a világnak? Agyukat ezek a képek töltötték, tartották valamiféle főemelő mámorban. A kívülálló néző számára annál nevetségesebb volt a viselkedésük. S annál szánalmasabb. * Egy internacionalista följegyzései A filozófiákban modernül tájékozott mérnöktől hallottam – nevetéssel ellensúlyozta a gondolat merészségét –, hogy még a gépek is másképp járnak, szinte valami belső „öntudattal”, ha megfelelő a végeznivalójuk. Az üresen forgó gép tönkremegy: szétesik. A népek – mint bármely közösségek – szellemi élete akkor frissül meg, de a megújulás fokáig, ha feladatok kerékszerkezetét forgathatja: ha erőt fejthet ki. A magyar anyanyelvű közösségnek szellemi életét szerencsésen
