Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
34 Aztán visszatértem Pétervárra, és itt lépett be életembe Mása. Most ölelem. Szirének énekelnek. Hihetek-e szirének énekének? És a csekkisták mért engedtek el? Kérdezem, de az angyal nem felel. Tudom, bármikor utánam jöhetnek. Nem véd meg senki. Mindent megtehetnek. Miközben a víz alatti teremben sétálgatok és érthetetlen minden. Szirének hínár fejeket fonnak, megfulladok, ha emberek szólítnak. 4 De akkor azt mondta, nyakamba fonva karját: „sietnie kell, a többiek várják!” És levetkőzött, eltűnt a habokban. „Én is szirén vagyok – szólott vissza még. – Apádat is énvelem ijesztgették, Itt, ezen a partszakaszon. Hát jól vigyázz, Ivanuska, visszajöhetnek a bőrkabátosok!” És elnyelték a zöld, tajtékzó habok, hogy a víz alatti termekben, lenn, fonja hínárfejek koszorúit, ernyedetlen. Vagy nem is koszorúk, hanem eleven fejek? Ki érti meg? S ha megszólítanak ott lenn az emberek, menthetetlen véget ér a transz, megfulladok, partra sodornak az áramlatok. Halász talál meg? Fejemnél kisgyerek remeg? Hát nem követtem, tudtam, nem lesz már ily alkalmam, de mit tagadjam: féltem, még élni akartam. A partról villámgyorsan tűntem el, kibabrálva követőimmel. Még éreztem kézfejemen olcsó samponja émelyítő szagát, még elképzeltem a vele eltöltendő éjszakát, ahogy a homokon, a kéj rángógörcsei forgatják. Miért is nem hittem benne?
