Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
35 Miért gondoltam, hogy rám állították? Egy szirént szerethettem volna, akármennyire elképzelhetetlen, s még éreztem vadító illatát, de már menekültem. A spicli egyelőre nem volt sehol, eltűnt a többiekkel, vagy ott bujkált a sötétben? De visszajöhet, tudtam, bármikor! Nem kockáztathatok. Bevallom féltem. Egyre a mennyei lakájt láttam a derengő fényben, amint vigyorogva adja fel a pufajkám, és előreenged. S a parton énekelnek a szirének. Észrevétlen, könnyem töröltem. Talán ez volt az utolsó alkalom elfuserált életemben, hogy valakivel, egy nővel, egy szirénnel, kezdhettem volna valami mást, eltékozolt életemre a ráadást, de ez se jött össze. S legszívesebben falba vertem volna a fejem, de a tengerparton nem voltak falak. A tenger is nyugodt volt, mint Mása szeme, és kecses, fehér halak cikáztak ide-oda, a derengő, ezüstös holdfényben. És rádöbbentem: éltem, de vége van, ennyi volt csak, s képtelen voltam örülni a ráadásnak. És sírtam. 5 A szürke köd kutyafalkája csaholt a nyomomban, bujdokoltam, hátamhoz, fejemhez ért nedves orruk, nyelvük borostás arcom birizgálta, de elrejtett végül, esetleges, üldözőim elől.
