Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
33 Mit is mondhattam volna. Reszkettünk kánonban. Minek szavak? És mit is mondhatnék még. Hogy én vagyok Lázár, akit fejbe lőttek, de a tömegsírból kikelt, feléledt s most elmondja… De mit is, mit mesélhetnék még, amit ezek nem tudnak? Láttam, amint a víz alatti termekben járkálok, s a szirének hínárból font fejeket osztogatnak, és megfullad, akit emberek szólongatnak. 3 De ki voltam én? Mit mondhattam volna? Életemet a rendszer eltiporta. Megcirógatott, szólt az angyal: „Tőled is függ, hogy mit kezdesz magaddal. Légy fegyelmezett! Az események bármikor elsodorhatnak téged…” Először a fehérek végeztek ki. Gyenyikin tábornok pribékjei ásatták meg velem a sírgödröt, azt hittem vége, lelőnek, beledöglök, de a lövés aranytárcámat érte. Apámtól kaptam, életem megvédte. A sírgödörből éjszaka kimásztam, menekültem az ukrán pusztaságban. Akkor egy vörös járőr kapott el, kémnek tartottak, lelőttek, hidd el, de a golyó csak fülemet súrolta, Ájultan, holtak között, a hóban feküdtem, de az angyal nem hagyott el, versenyt futottam rettegéseimmel. Kaukázusban, cserkészek között éltem évekig, de mit mondhatok Másának erről, lehet megfigyel? Ölelem, s érzem, ismét futni kell. Menekülni, már mindegy, hogy hova. Befogadhat-e még az éjszaka. A hegyekből Szibériába mentem, gyárak épültek ott az őserdőben, és elvegyültem a munkások között, priccsemnél védőangyal őrködött.
