Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
50 – És te is játszottál? – Persze. – Te mi voltál? – Én voltam Andrej, nagyon jó hangom volt akkor, nem volt még agyoncigarettázva. – És a belső ellenőr is játszott? – Ő nem, mert ő ivádi volt, ő mindig hazament. És ez volt a gyönyörű szép benne, hogy tényleg olyan lelkesedéssel már ritkán láttam, hogy fiatalok színre visznek valamit, és olyan jó érzés volt, mert mindenki imádta a szerepét. Volt még egy anyahajónak nevezett idősebb hölgy is, az nagyon jól alakította ezt a szerepet, de még ő is megfiatalodott velünk, csodálatos volt. – És ez a művelődési ház, ez milyen volt? – Hozzá tartozott vagy huszonkét-huszonhárom község, a pétervásári járás nagy kiterjedésű volt, mostanra már megszüntették. Nincs meg, egri járás lett. Az igazgató Kormos Sándor volt, aki most itt a minisztériumban valamilyen osztályvezető, nem tudom, hogy ismerted-e. Azt hiszem, hogy művészeti főosztályvezető, vagy valami ilyen. Ő volt az igazgatóm, én voltam a beosztott, a művészeti előadó. Az első, a legnagyobb dolgunk, amit mi csináltunk meg, az a Palóc-nap volt, az első Palóc-nap. Gondold el, Parádon harmincezer embert sikerült összetoboroznom. Reggeltől estig konferáltam, szerepeltem, szavaltam, irányítottam, amit csak el tudsz képzelni, de már előtte egy hónapig készültünk erre a munkára, mert ez tényleg nagy dolog volt. Harmincezer ember előtt szerepelni, és úgy, hogy nem is volt semmi probléma. Ott ismertem meg Szilágyi Elek festőművészt, nem tudom, hogy mond-e neked a neve valamit. Én is csak akkor ismertem meg, ott. Ő valahol most a Duna–Tisza közén él valahol, nem tudom, hogy hol. Közben jelentkeztem, háromszor is, fölvételire. Először azt mondták, hogy megfeleltem a vizsgán, de helyhiány miatt sajnos nem vesznek föl, menjek Pécsre, a főiskolára, magyar–testnevelés–ének tanárnak. Hát én mondtam: nem megyek, kivárom a következő évet. A következő évben nem feleltem meg a fölvételi vizsgán. Az utána való évben megfeleltem a fölvételi vizsgán, de mikor föllebbeztem, azt írta vissza a dékán, hogy méltánylásra való indokok, de sajnos nem tudjuk figyelembe venni. Kész. Na, én már búcsúztam is, hogy megyek, visznek engem katonának Verpelétre. Mondom: most már katona leszek, nincs mese, háromszor próbálkoztam, nem lehet mit csinálni. Majd megyek Ivádra a belső ellenőrhöz. És akkor jön szembe velem egy kislány, biciklivel, és egyenesen be az árokba. De én siettem nagyon, nevettem rajta egy jót, és mentem tovább. Este bál volt a pétervásári művelődésházán, odajön elébem egy helyes leányzó, és azt mondja, hogy: megengedi, hogy fölkérjem táncolni? – Mondom: persze. – És akkor mesélte, hogy ő volt az, aki jött szembe, és én milyen pofátlan vagyok, hogy nem is szálltam le, nem segítettem neki, pedig ő a csalánosba ment bele. Na, összemelegedtünk, elég abból annyi, hogy Olbricht Éva volt, nem tudom, hogy nem ismerős-e a neve, salgótarjáni kislány volt, most már Losonci Éva, mert magyarosított Losoncira. Elmeséltem neki az egyetemi dolgaimat is. – Újságíró volt? – Még gimnazista volt, de már írogatott a lapba. Aztán jön egyszerre csak a salgótarjáni kocsi, tele újságírókkal, kiszáll ez a leányzó, lobogtat egy lapot, tessék, itt van, csak írd alá. Látom, föllebbezés a Művelődési Minisztériumba. Na, mondom: Á, nem írom én. – De írd alá, csak a nevedet kell. – Jó, hát írom a nevemet. – De már nem is figyeltem oda,
