Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
51 mondom, ez nem érdekes, már részeg voltam mindennap, mint a tök, tudod, búcsúztam a legényélettől. És aztán elment, már rég elfelejtettem. Szeptember vége lett, beindult az egyetem, már csak két hetem maradt a bevonulásig, és mit ad az isten, megkapom az értesítést. Reggel az ablakon léptem be, mert akkor már ott laktam a művelődési házban, ott volt egy szobám. Az ablakon zuhanok be, és akkor látom, hogy a kis kerek politúros asztalon ott ragyog egy távirat. Gyorsan fölbontom: SUERGOESEN JELENTKEZZEEK A BOELCSEESZKARON! Reggel 4 óra lehetett, 5-kor már ott álltam kint, és vártam a buszt. Összepakoltam mindent, és el se köszöntem senkitől, semmitől, csak egyből jöttem föl. Anyám se tudta, senki se. És jelentkeztem, aztán így lettem egyetemista. – Ez hányban volt? – ’61-ben. És ennek a kislánynak köszönhetem, hogy fölkerültem. Ha ő nincs, máig is valahol ott, a Népújság körül írogatok a lapokban. 1985. március 4-én, délután A múltkor említettem, hogy milyen véletlen okán kerültem föl az egyetemre, de volt ennek egy másik ága is, ennek a véletlennek, mert akkor, 1961-ben indították a népművelés szakot, és én már népművelő voltam, említettem, Pétervásárán, sőt vizsgáztam Egerben, kitűnően, és örültek, amikor mondtam, hogy népművelés szakra készülök. – Mit vizsgáztál Egerben? – Népművelés dolgokat kellett vizsgázni, magyar, történelem, kulturális dolgok. Bent a megyei művelődési házban volt ez. Akkor még, nem jut eszembe a neve, valamilyen Attila volt a felügyelő, és tudom, hogy föntről Pestről volt az egyik prof., talán azt hiszem, a Novák Józsi bácsi, aki Szombathelyen már tanított is népművelést, és nála vizsgáztunk. No, ripsz-ropsz így kerültem aztán föl az ELTE-re, ’61 októberében. Akkor már ment az egyetemen az előadás, mikor én fölkerültem, és a kislányok ott, az évfolyamtársaim, Dzsó bácsinak szólítottak, mert mindenkitől öregebb voltam három- négy évvel. A Fácán vendéglő – nem tudom, hogy tudod-e, hol van –, a 28-as autóbusz végállomásánál, a Tündér-szikla mellett. A Tündér-sziklát tudod, hogy hol van. – Nem, hol van? – A János-hegy alatt. Akkor ott egy laktanyában volt az ELTE egyik kollégiuma, oda helyeztek bennünket, másfél évet laktam benne. Amikor pedig jött a gyönyörű idő, volt, hogy három hónapig be se jöttem Pestre, hanem kifeküdtem a domboldalon. Eladtam az összeszedett és általam kimosott üvegeket, és abból söröztem, és mint egy Dionüszosz, kifeküdtem a partoldalba, és csak azon vettem magamat észre, mikor kaptam egy értesítést az egyetemről, hogy nem mehetek szigorlatozni. Mert Mák Mihály, Maróti Andor meg Bajor tanár úr, az olasztanárom nem írták alá az indexemet. Így kerültem aztán ’63 nyarán a borsodnádasdi hengerműbe segédmunkásnak. Innen, még Pestről vittem egy ajánlást is, aztán azt mondta az igazgató, hogy vállaljam el ott a kultúrház irányítását, de én akkor már annyira meg akartam büntetni magamat, hogy azt mondtam, hogy elmegyek segédmunkásnak. Nem akarta elhinni, aztán mondta, hogy vigyenek csak körbe, aztán majd elmegy a kedvem. Körbevittek, még inkább megjött a kedvem, és tényleg ott maradtam. Ez ’64 februárjáig tartott, mert akkor visszakerültem az egyetemre. Írtam egy szívhez szóló levelet, és az egyik titkárnőnek nagyon megtetszett, ugyanolyan két csavargó fia volt, mint én, és ezért rábeszélte a dékánt, hogy vegyen vissza. Visszavettek, és ’67-ben meg is szereztem a diplomát.
