Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Juhász Tibor: Lyukóvölgy
23 alig hallom, mit mond az öreg, az alacsony férfit nézem, aki artikulálatlan hangokat hallat, talán ellenkezni akar, de végül visszamegy a házba. Kellemes túrázást, nyújt kezet P. Gy. A telke előtt állunk, a kapuról egy tábla lóg, rajta a neve és az elérhetőségei, hogy betörés vagy tűz esetén az alábbi számon lehet őt elérni. Elbúcsúzunk, kézfogás közben hátranézek. Az alacsony férfi a kapuban áll. Egyedül haladok tovább. Az ösvény inkább egy kanyargós, ritkán használt csapás. Nem sokkal lejjebb meglepő látvány tárul elém. Hatalmas, krómozott szögesdrót tekereg az út mellett, kerítés gyanánt egy elhagyatott, gazzal felvert udvart vesz körbe. Az ágak és az indaszerű tekervények ölelésében egy sufniszerű ház áll. A jelenség nem új, szögesdrótokkal, barikádokkal sokan védekeznek a betörések ellen, de a bokrok és fák között kúszó krómtüskék sokkal inkább a gyűlöletről tanúskodnak, és nem arról, hogy valaki a saját portáját védi (később megtudom, hogy egy jobboldali megmozdulás jegyében fektették le ezt a vastag pengefüggönyt, sőt találkozom olyanokkal is, akik úgy vélik, még ettől a megoldástól is durvább katonai akciókkal kell megmenteni Lyukót). Visszasétálok kicsit, keresek egy helyet, ahonnan nagyobb kilátás nyílik a völgyre. P. Gy.-vel ellentétben én nem tudom elképzelni, hogy a pusztulásra hagyatott hétvégi házak milyenek voltak régen. Ha rájuk nézek, törmelékeket, félbetört deszkákat, megrágott furnérlemezeket látok – nem a kertészkedő hajdani tulajdonosokat. Egy szombaton újra elmegyek P. Gy. telkéhez. Mikor a kanyarba érek, ahol egy héttel korábban befordultam vele, meglátom J.-t. Az emelkedő felé fut, de ahogy észrevesz, megáll. Kapucnis pulóver van rajta meg egy foltos farmernadrág. Köszönök neki, ő csak bámul rám. Rezzenéstelen, beesett arca kihangsúlyozza kemény vágású, vastag szemöldökét, és ettől szúrósabbnak tűnik a tekintete. Félek ettől az alacsony férfitől. Már vannak tapasztalataim a terepmunkával kapcsolatban, de korábban azt a várost jártam be újra és újra, ahol születtem. Ha a szegénység nem is, Lyukóvölgy idegen a számomra. Amikor beszédbe elegyedem az itteniekkel, nehezen találom a szavakat, olyan témákkal hozakodom elő, amikről azt gondolom, a lyukóiak szívesen beszélnek. Nem az itt lakókhoz, hanem a már meglévő tapasztalataimhoz alkalmazkodom, nem tudván, hogy ezzel kívülállásomat erősítem. Így csak hetekkel később jövök rá arra is, hogy az az acélosság, amit J. szemében látok, nem harag – bizalmatlanság. Úgy döntök, nem Gulyakút irányába indulok, hanem felfelé, tovább az emelkedőn. Néhány lépés után megfordulok – J. utánam jön, de mikor ránézek, megáll. Ez többször is megismétlődik. Megszaporázom a lépteim, a legrosszabbra gondolok, itt tényleg az isten háta mögött vagyok, nemhogy a rendőrség, de még a mentő sem jön ki, ha mégis, akkor ráérősen hajtanak a sofőrök, véletlenül sem kapcsolják be a szirénát, mintha itt vademberek laknának, akik lerendezik egymás között a dolgokat, nekik meg csak a maradékot kell eltakarítani. Különben is, meg sem tudnám mondani, hol vagyok, nincsenek házszámok, a helyrajzi számok vannak felfestve a fészerszerű otthonok falaira vagy a kerítésekről lógó táblákra, de sokszor azok is hibásan. Próbálok lenyugodni és felmérni a helyzetet. Feljebb elkanyarodik az ösvény, a bokrok takarásába bújok, kinézek a levelek közül. J. a csapás közepén áll, kémleli a bozótot. Percekig figyelem, de úgy tűnik, nem vesz észre. Egyszer csak megfordul, és futni kezd. Kilépek a bozót taka-
