Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Juhász Tibor: Lyukóvölgy
24 rásából a Kishajtás dűlő felé. A szívem még mindig a torkomban dobog. Még sohasem követtek, vagy legalábbis nem tudtam róla. J. artikulálatlan beszédjéből, bicegős, esetlen mozgásából arra következtetek, hogy valamilyen fogyatékossággal élő emberről van szó, aki talán ki sem mozdul, lehet, hogy P. Gy. a hétvégi látogatásai alkalmával idehozza neki az egész heti élelmiszert, és J. azon él, néha sétál egyet az emelkedőn, talán még a dűlőig is elmegy, de kétlem, hogy lemászna a dombról. Az itteniek bizalmatlanságát későbbi látogatásaimon is megtapasztalom. Július első hetének szombatján Anna bányáról tartok Gulyakútra. Már nyári szünet van, az iskolások bicikliznek a földutakon, játszanak a bozótban, vagy a házak körül találnak valami elfoglaltságot. Nyolc-kilenc évesnek tűnő gyerekek párfős csapatokba verődve. Korábban esett, a gyerekek kerülgetik a pocsolyákat, egymást viszik a biciklivázon, és röhögnek, ha az egyikőjük lába vízbe ér. Négyfős csoport van előttem, körülbelül száz méterre. Hárman időközben szétszélednek, elhajtanak Gulyakút irányába, egy kis, vékony fiú viszont felém igyekszik. Figyeljen már ide, szólít meg, tudja-e, hol élnek a piráják? Tudtommal Dél-Amerikában, válaszolom. Itt akkor nem élnek? Azok milyen vadak már, lovalja bele magát a témába, az igaz, hogy lerágják a csontjáról az embert? Főleg akkor veszélyesek, ha rajban vannak, elszámolsz tízig, és már nincs is a manusból semmi, felelem. A kisfiúnak tetszik a dolog, bizonyára elképzeli, ahogy a piráják rátámadnak valakire, mert csipkedni kezdi a karját. Egy filmen látta, igaz-e, hogy olyan nagyra megnőnek, mint a bálna? Nemleges válaszom után arról érdeklődik, hogy melyiktől kell jobban félni, a cápától, ami csak akkor támad, ha éhes, meg ha fenyegetve érzi magát, vagy a pirájáktól? Mit szólnék hozzá, ha ez a zsák, mutatott egy bokrokra felaggatott, teletömött kukászsákra, dugig lenne ilyen mérges halakkal? Miközben azt felelem, hogy én egyikkel sem szeretnék találkozni, a szemben lévő ház körüli mozgásra figyelek. Először egy nagydarab cigány asszony jön ki az udvarra, a lábával beletúr a fűbe, mintha keresne valamit, körbejárja a házat, aztán eltűnik az ajtóban. Hallom, ahogy egy nő felordít, na, majd én megkérdezem, ha te nem vagy rá képes. Egy papucsos, térdnadrágot és rózsaszín pólót viselő asszony jelenik meg, határozottan jön felénk. Megkérdezhetem, hogy maga kit keres, szólít meg, de olyan hangnemben, hogy érezzem, nem tetszik neki a jelenlétem. Mondom az egyik informátorom nevét, vele fogok találkozni, meg hogy korábbi busszal jöttem, azért sétálok erre, hogy teljen az idő, csak közben megállított a fiú. Igen, kérdezi, aztán néz még egy darabig, vádlón, mintha valami rosszat mondtam volna. Visszamegy a házba, de ahogy belép az ajtón, hangosan, hogy én is halljam, elkiáltja magát, kíváncsi vagyok, ugyanezt mondja-e majd K.-nak is. Mingyá’ itthon lesz, majd akkor lehet hazudozni. A kisfiú még beszélgetne, de nem akarom tovább fokozni az indulatokat. Kezet fogunk egymással, hogy hívják magát, érdeklődik. Mondom a nevem, és megkérdezem az övét. B.-nek, válaszolja a kisfiú egy ismert amerikai színész nevét.
