Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Juhász Tibor: Lyukóvölgy
22 kezét. Ilyenkor a férfi elcsöndesedik, és hallgatja, ahogy a lány egy Péterfy Bori- slágert énekel. Először azt remélem, ide járnak a lyukóiak is, de akárhányszor ülök be, nem találkozom velük. Járókelőket persze látni, de ők elkanyarodnak a Görög szőlő utcán Őzugró felé. A vendégek sem beszélnek róluk, ha egy szatyrokkal felpakolt fiúbanda elhalad a kapu előtt a közeli vastelep irányába, utánuk néznek, hőbörögnek kicsit, hogy milyenek a cigányok, aztán folytatják a beszélgetést vagy tovább olvassák az újságot. A tervem az, hogy lassan bejárom egész Lyukót, és a völgy feltérképezése közben kialakítok magamnak egy bázisvonalat, amire mindig visszatérek, és amihez majd viszonyítok – ez a Kishajtás dűlő és a Piros- Fehér közötti kacskaringós sáv. Így olyan térképet készíthetek a területről, amit a saját tapasztalataim rajzolnak, és bizonyára lesznek majd olyan emberek, akik felismerik az erre tébláboló idegent, és az idő elteltével megszokják annyira, hogy beszédbe elegyedjenek vele. A túrák során betérek a kisebb leágazásokba is – aznap, mikor J.-vel először találkozom, egy Kishajtás dűlő felőli emelkedőt választok. A földben még látszódnak a hajdani lépcsőfokok maradványai, egy idősebb férfi lépked felfelé. A lépcső elvadult telkek között fut, egy részük lakott, de a tulajdonosok nem fárasztják magukat azzal, hogy kitakarítsák az udvarokat vagy megmetsszék a gyümölcsfákat. Néhány helyen már csak gazok tartják a kerítést, az ágak szétválaszthatatlanul áthálózzák a fémsodronyt. Az előttem lévő férfi lassan halad. Bal kezével a csomagját tartja, jobb kezében metszőollót fog, és azokat az ágakat vagdossa, amelyek egészen a feljáróig kinyúlnak. Élére vasalt nadrág van rajta, ing, kötött pulóver. Lassan felém fordul, meglepetten viszonozza a köszönésemet, P. Gy., mutatkozik be. Megállok mellette, hátrafordulok, nézem a tájat. Keres valakit, kérdezi. Egy miskolci ismerősöm ajánlotta ezt a helyet, azt mondta, nagyon szép, feltétlenül nézzem majd meg egyszer, és most úgy döntöttem, Lyukóban túrázom. Hát, van mit nézni, nem sok itt a fehér ember, a barátja nem említette, hogy mik történnek itt? Erre lakik, érdeklődöm néhány percnyi szünet után. Nem, csak telke van Lyukóban, egyébként a belvárosban él. Gondozza, elfoglalja magát. Igaza van a barátomnak, a táj szép, de régen még szebb volt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt még nem voltak ilyen torzók a kilátásban, mondta, és egy leromlott hétvégi házra mutatott, hogy az sem ilyen volt, gondolhatom. Ismerte a tulajdonosokat, meghaltak, a gyerekeket meg nem érdekli az ilyesmi, különben sem járnának ide szívesen, meg minek is költsenek a házra, valaki gondol egyet, aztán feltöri, elvisz belőle minden használható dolgot. Innen egészen a bányaüzemig látni, mondja, és a 16-os autóbusz fordulóállomása felé mutat. Március vége van, itt-ott még fűtenek, lassan hajlongó füstcsíkok szállnak alattunk. Ha egyenesen megyek, akkor feljebb visszakanyarodhatok a Kishajtásra, ha pedig erre, amerre ő is, akkor Gulyakút felé vehetem az irányt. Az utóbbi mellett döntök, remélem, tudok vele beszélgetni egy kicsit. Menjél vissza J., mindjárt megyek, kiáltja. Előttünk egy alacsony férfi áll, bárgyún mosolyog P. Gy.-re, engem végigmér, aztán megfordul, esetlenül futni kezd, a kapujában megáll, onnan bámul minket. Megvadultan ugatnak a kutyái,
