Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Juhász Tibor: Lyukóvölgy
21 nem akar menni, elöl szeretne ülni. Nem tudom megállapítani, hogy az utasok közül ki az, aki nem Lyukóban lakik, hiszen járnak ide belvárosi telektulajdonosok is, gondozzák az udvarokat, metszegetik a gyümölcsfákat. Egy fiatalasszony pokrócba pólyált kisbabát tart a kezében, mosolyogva néz a kicsire, gügyög. Két fiú nevet, közös ismerősükről beszélgetnek, hogy mennyire bénán felelt tegnap az iskolában. A leghátsó üléseket fiatalok foglalják el, hangoskodnak, röhögnek, az egyikőjük az ajtót rugdossa. A sofőr sűrűn néz a visszapillantóba, kíváncsi vagyok, mikor fog rájuk szólni. Szarkahegy, Anna bánya, Lyukóvölgy, folyamatosan szivárognak el az utasok. Ez körjárat, akik lekésték a város felé vivő buszt, felszállnak, felmennek egészen a hajdani bányaüzemig, hogy ne kelljen annyi ideig egyhelyben állni. Gulyakúton szállok le, a sofőr kiabál a fiúkra, mit csináltok, mondjátok már meg, hogy mit. Egy elektromos kerekesszékből szemüveges, színes kabátot viselő férfi bámul a nyitott ajtón át az utastérbe, ujjain gyűrűk, a kisujján karomszerű, fémes ékszer. A sofőr leszáll, egy kampós végű bottal pallót ránt ki a busz padlójából, a kerekesszékes felhajt rajta. Gyalogolok befelé a düledező házak közé a leszállókkal, és hallgatom, ahogy valaki énekel közülünk. Az első lyukói látogatásaim alkalmával innen indulok. A buszmegállótól gyalogolok a Kishajtás dűlőig, ott megfordulok, és átsétálok Anna bányára, majd a Szarkahegyről elnevezett megállóhelyre. A Szarkahegy és a Torontáli utca sarkáról nyílik a Piros-Fehér Söröző, a Torontáli utca bérházai magasodnak fölé. A Görögszőlő utca elején igényes udvarok, családi házak szegélyezik az Őzugró dűlőbe torkolló betonutat – széles aszfaltszakasz vezet a völgybe, de az egykori bányásztemetőtől földbe süllyedt törmelékek, kavicsok, kisebb-nagyobb szemétkupacok tarkítják a helyenként erdei ösvényre emlékeztető dűlőt. Beülök a Piros-Fehérbe, hallgatom a helyieket. A kiskocsma önkiszolgáló sütödeként is működik, a kerthelyiségben baráti társaságok rendeznek összejöveteleket. A tulajdonos, egy fiatal fiú, szinte mindig feszült. A törzsvendégek kérdéseire idegesen válaszol, javarészt helyiek, legfőképpen idősek járnak ide, bizonyára százszor hallotta már a történeteiket. Egyszer pont akkor lépek be, amikor kávézik, egy presszót kérek, és ahogy hozzákezd a főzéshez, kiönti a cukrot. Hangosan káromkodik, mire a pultnál álldogáló, melegítőben lévő fogatlan öreg azt mondja, hogy nyugodjon le, nem kell mindig felcsattanni. A fiú erre ideges lesz, már hogyne kéne felcsattanni, kiment a cukor. Erre a férfi azt tanácsolja, igya meg a kávéját. A tulaj felordít, nem issza meg, mert vendég van, különben is, majd akkor fogyasztja el, amikor akarja. A melegítős megvakarja az állát, így nem lehet élni, mondja, mindig idegben, ki fog hűlni, akkor meg azért leszel ideges. Közben elkészül a kávém, kint ülök le, bezárom magam mögött az ajtót, de még a kertben is hallom az ordibálást. Sokszor látok itt egy fiatal szőke lányt, aki jókedvűen beszélget a vendégekkel. A férfiaknak láthatóan tetszik a viselkedése, mert fizetnek neki, és biztatják, énekeljen. A lány mindig vidám, délelőtt tíz órakor már sörözik, azt mondja, igazuk van ezeknek, egyszer élünk. Néha látom másnaposan is, minden betérőnek elmeséli, mennyit ivott, és hogy ki kell józanodni, mert este megint buli lesz. A tulaj vele is ingerlékeny, de talán mélyebb kapcsolat szövődik közöttük, mert néha bizalmasan megérintik egymás
