Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Juhász Tibor: Lyukóvölgy
20 ad ki, ilyenkor a vállas szeretetteljesen megsimítja a fejét, mire a gyerek elmosolyodik. A Thököly utcán leszállnak, én és egy idős néni ülünk a helyükre, az asszony a szatyrait a lábam elé rakja, szigorúan rám néz, összefogja a csomagok fülét. Átadom a helyem egy hátizsákos öregasszonynak. A kutyát most veszem észre, hosszú fehér szőre van, mélyen ülő, bánatos fekete szemei. A gazdája egy kopaszodó, szőke hajú férfi, napszemüveget visel, akár a vezető. A Gyula utcánál leszáll, mikor a kedves, lágy tónusú női hang bemondja a megálló nevét, sötétkék botjával gyengéden megütögeti a kutya oldalát, az állat lomhán feltápászkodik, elindul. Innen számolva a második megálló az Újgyőri főtér. A megállóból legtöbben a buszállomáshoz sietnek, de sokan mennek a Vasas Művelődési Központ felé is. Odasétálok a kocsiálláshoz, már ülnek ott páran. Negyedóra múlva indul a 16-os, a járat, ami Miskolc és Lyukóbánya összekötését biztosítja. Keserű szájízzel gondolok a tegnap esti riportra, amit az egyik legjelentősebb kereskedelmi csatornán láttam, a riporter egy Quimby-szám zongorakísérete alatt mondta be, hogy naponta csak két busz megy Lyukóvölgybe. Itt van előttem a menetrend, óránként, főleg reggelente, több járat is indul. A mellettem ülő cigány asszonyra figyelek, meg a két gyerekére, egy kisfiú és egy kislány, az anyjuk cigizik, a gyerekek kíváncsian nézik őt. Én is sodrok egyet – ne legyen feltűnő, hogy hallgatózom. Tizenkilencezer, ezt a számot mondogatja a nő, a földre köp, ennyit kaptam érte. Melyiket adtad be, kérdezi tőle a lánya, azt a vastagot, a kereszttel, tudod, tizenkilencezret adtak, majd a jövő hónapban kiváltom, ezt már nem hagyom veszni, mint a múltkor, folytatja az asszony, és felsorolja, mire kellett a pénz, meg hogy mennyi ment el belőle. Nagy szatyraik vannak, kenyeret, felvágottat, bort látok a nejlonokban. Az anya a kijelzőre pillant, megnézi az időt, még hét perc, reméli, hogy nem az a sofőr lesz. És ha igen, kérdezi a kisfiú, az anya felpattan, akkor leszakítom a fejét, mondja hangosan, ha az lesz, akkor gyalog megyünk, majd biztos négyszáz forintokat fizetek azért a kurva jegyért, az már ezerkétszáz lenne hármunknak. A múltkor is lekurvázta az a kopasz sofőr, nem engedte fel a buszra, nagyon kellemes volt télen hazavánszorogni, pedig csak egy százas kellett a jegyhez, és nem engedte, egyszerűen nem engedett. Hátha a másik lesz, a szemüveges, mondja a kislány, az nem nézi, az rendes, felenged. Tizenkilencezret adtak érte, ismétli az anya, és mélyet szippant a cigarettájából. A lány figyeli, adjál már, kéri. Mit cigizel annyit, nesze, itt van, nyújtja át a nő a szálat a kislányának. A kisfiú a közeledő 16-osra mutat. Úgy tűnik, ez jó sofőr, a hátsó ajtókat is kinyitja. Középen, a forgó mögött ülök, figyelem az embereket. Néhányan politizálnak, szóba kerül a tegnapi riport is. Sokan fognak kenyeret, ásványvizet az ölükben, műanyag kannákat, sötét lötty hullámzik bennük. Velem szemben egy cigány srác ül, kifejezéstelenül vizsgálgatja a nadrágját, majd az ablak felé fordul. A következő megállónál felszáll egy család, a szülők még fiatalok, a férfi inkább fiúnak tűnik, borostás az álla, kézfején a pulóver ujja alatt folytatódó tetoválás lángnyelvei, tarkón vágja a fiát, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit. A kislány kiveszi szájából a rágóját, hátrafelé menet az ülésbe keni. A nőn szakadt fekete dzseki, alatta fehér, csíkos póló lehet, magához rántja a kislányt, hátrafelé tolja, a gyerek
