Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
27 lyel maradt addig távol, s akivel éppen hogy csak köszönőviszonyban voltam; s akiknek sokkal jobban örültem: Szombathelyről is két gyakornok fiú. Ezzel együtt szinte semmi valamirevaló dolog nem történt az egy hónap alatt. Még a legtöbb az volt, hogy a szomszédos megyei könyvtárban, ahova át-átjárogattam, szinte „tiszteletünkre”, a könyvtáros nők rendeztek egy nagy bulit valamilyen alkalomból, s persze megpróbáltak „elcsábítani”. Jól jellemzi állapotunkat, hogy lepergett egy hónap anélkül, hogy akivel az egyetemen szoros barátságban voltam: Győri Zsigáékat csak egyszer is meglátogattam volna albérletükben. Nemcsak eseménytelen volt, de érdektelenül is telt salgótarjáni gyakornokoskodásom, s alig vártam, hogy leteljen, és visszakerüljek édes feleségemhez Pestre – azaz Budára. S jóformán csak ekkor, ahogy újból otthon voltam, kerülhetett sor arra, hogy anyámék is jobban megismerhessék Katit. Nagymama különösen odavolt érte, mert – mint mondta – egész életében olyan szép „úri” fehér bőrt szeretett volna, mint amilyen Katinak volt. S beszélgetésben is jobban megkedvelték egymást. Persze, édesanyám is nagy szeretettel elfogadta, s azt is, hogy nem náluk, Lőrincen lakunk, és sok fontos használati cuccot kaptunk tőle: párnákat, lepedőket és huzatokat, aminek nagy része még használatlan, vagyis az ő „stafírungjából” való volt. – És hát apámhoz is ki kellett mennünk Diósdra. Meg is beszéltünk egy vasárnapot, s ahogy féltem is tőle, rosszul is alakult. Kati néni, a ronda sváb asszony ugyan a vendéglátásban kitett magáért, de nem tudta megtagadni magát, hogy botrányt ne okozzon. Az asztal melletti beszélgetésben szóba került Kati szemüvege, amit azért is kellett viselnie, mert az egész ostrom alatt csecsemőként a pincében kellett lennie, és különös fogásként mákos tésztát etettek vele (sokaknak az sem jutott). Viszont Kati néni meg akarta vizsgálni szemüveg nélkül is a szemét, s Kati meg a végtelenségig ódzkodott, ahogy a vén banya kapkodott a szeme felé. Én is föl voltam háborodva, s alig tudta apám leszerelni a vénas zszonyt. Akkor meg egyszer csak azt kezdte óbégatni, hogy a feleségem „ellopta” a nevét, merthogy igazándiból nem is Katinak hívják. Ez végképp betette a kaput, s elmenekültünk. Apámtól egyébként „jegyajándékként” szintén rá jellemző dolgot kaptunk. Ugyanis mivel még egyetemista voltam egy évig, fizetnie kellett anyámnak a tartásdíjamat (ezt ugyanis én sosem kértem el édesanyámtól). Apám tehát „nagyvonalúan” azt mondta: az ő ajándéka az, hogy egy összegben kezembe adja a még hátralévő fizetnivalót. – És hosszú-hosszú éveken át, mert sokáig élt még, nem tudtam rávenni, hogy megismerkedjen Kati szüleivel, de még arra sem, hogy akár udvariassági formulaként egyszer is eljöjjön hozzánk, amikor már saját lakásunk volt, s nőni kezdtek az unokák – az unokái – is. De a házasságkötésünkhöz tartozik, hogy bár rendhagyó módon esküdtünk meg, Kati távoli rokonaitól, és főleg a család barátaitól még sokáig kaptuk a jegyajándékokat. S ezzel párhuzamosan történt, hogy Kati megkapta a diplomáját Szombathelyen, jeles eredménnyel, népművelés–könyvtár szakon, s állás után kellett néznie. Sok helyütt próbálkozott, eredménytelenül, míg végül apósom „begurult”, s a Belkereskedelmi Minisztérium kebelében éppen akkor alakuló, szerveződő Országos Piackutató Intézetbe „bejuttatta” könyvtáros-dokumentátornak. Ez nem csak Katinak, de minden leendő munkatársnak újdonság volt akkoriban Magyarországon.
