Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei

28

Bogdán László

Vaszilij Bogdanov versei

Ivan Ivanovics szerelmes éneke

egy Eliot-hős újjászületése Szovjet-Oroszországban

Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,

ki földre megy még, volna jó okom rá,

hogy lángom többet moccantani féljek.

De mert tudom, hogy nincs, mi visszavonná,

ki egyszer itt van: szólok, íme, bátran,

mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

(Dante: Pokol, XXVII, 61–66. Babits Mihály fordítása)

Indulhatunk, polgártárs, már kigyúltak Iljics lámpái,

mint düh, ugrásra kész farkasok szemében.

Menjünk a sikátoron át, hol hámló falú bérkaszárnyák

a vándort csalogatják, s a kocsmák padlóján véres vatták, szotyolahéjak,

az utcán a párok egymásba fonódnak,

valakik kísérnek.

Ennek soha nem lesz vége.

Ismét nyomomban két személy.

Siessünk!

Kezdődik

az

estély. A

teremben

elvtársnők

dicsérik

Rubljovot, noha nem is értik.

Az ón-szürke köd nyelve az ablakot sikálja,

légy-szaros körtékhez ér ólmos füst orra,

mely az estét is magába szippantva,

didergőzve

száll

el

a

csatorna

lúdbőröző

vize

felett,

ráhull

kémények

korma,

elsiklik a terasz mellett, s a kimerült októberi csekkistákat látva, körülmaszatolja