Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
24 volt a meleg kád lehetősége is. De esténként is voltak közös programjaink, s ha beleszámítom, hogy nekem is sok kollokviumra, sőt a második, döntő szigorlatra is kellett készülnöm, bizony, sűrű napjaim voltak. Az egyetemen több előadáson és szemináriumon is meg kellett jelennem. És a folyamatos ultizgatás, Liskó Icivel való kávézgatás is, ami mindig össze volt kötve az ún. „lelkizéssel”, sok időt vett el. A nagy csalódás után Diannával kerültem még a legszimplább találkozást is, és a hatalmas űrt, amit hagyott, Katival (és a kollégiumi lányokkal) igyekeztem kitölteni. Úgy tűnt, sikerrel is, mert addig-addig jártam Katiékhoz (vagyis Katihoz és Katival), míg alaposan kitavaszodott. Egy szombati napon, ami úgy indult, mint más napjaink, a déli órákban a Tartsay Vilmos utca és a Kiss János út összefutásánál lévő híres, csak „Májasnak” titulált kis étteremnél, az utcától elválasztó kőperemen ültünk, s látszólag könnyeden töltöttük az időt. Pénzünk bizonyára nem volt, mert különben a kőperem túlsó oldalán, a szabadtéri asztalok egyikénél ültünk volna. Június 18-a volt, egy közönséges szombati nap, Kati államvizsgázott, s én is igyekeztem megfelelni egyetemi elfoglaltságaimnak. S egy kis hallgatás után Kati azt mondja váratlanul: Mi lenne, ha azok után, amik velünk történtek, összeházasodnánk?! – Mint mennyből az angyal, csapott le rám a kérdés. Egy ideig meg sem tudtam szólalni. Aztán elkezdett az agyamban csikorogni az a kis szerkentyű, ahogy ilyen helyzetben szokott, s azt hozta ki eredményként: Miért ne? Házasember még úgysem voltam, s Katinál jobb feleséget úgysem találnék. Egyetértünk minden fontos dologban, nem riasztja el, hogy verset írok és költőnek készülök, vagyis vállalja, hogy bizonytalan jövő vár ránk, de bízik bennem, hát – miért ne?! – És már úgy válaszoltam: Rendben. De mikorra gondolod? – Ha lehetne, hétfőn! – mondta. Megint meglepődtem. Sok minden átfutott egyszerre újra az agyamon, de erre is azt mondtam: Rendben! Még ma beszélek Dzsóval a kollégiumban, ő lesz az egyik tanúnk, aztán este hazamegyek édesanyámhoz Pestszentlőrincre, bejelentem neki, áldását kérve, vasárnap meg a te szüleidnek hozzuk tudomásukra, hétfőn meg négyesben, a két tanúval megjelenünk a kerületi tanácsnál, itt van az utca elején, s megesküszünk. De semmi cécó, mindössze négyen leszünk ott. – Én is így gondolom, így lesz jó! – válaszolta Kati. Összeölelkeztünk, megcsókoltuk egymást, s ahogy kibontakoztunk a minden eddiginél szorosabb ölelésből, hirtelen az futott át a fejemen, hogy én bizony minden nőben, gimnazista korom óta öntudatlanul a feleséget, az édes társat kerestem, rá volt egyre inkább lelki szükségem, s íme, megadatott! Minden úgy történt, ahogy sebtiben megbeszéltük. Dzsóval a kollégiumban elég későn tudtam csak beszélni. Ha bolondnak tartott is, vállalta a rá hárulókat. Édesanyámhoz Lőrincre elég későn jutottam el, és már aludtak, úgy kellett felzörgetnem őket. Édesanyám is nagyon meglepődött, de csak annyit mondott: Biztosan jól meggondoltátok, kisfiam! Legyetek boldogok! – Vasárnap délelőtt, a szokásos módon találkoztam a Rózsák terei kis templomban édesapámmal is, és a buszvégállomáshoz sétálás közben, a mise végén elmondtam neki is a dolgot. – Megbolondultál?! Most csinálod, amikor az „aranyifjak” életét élhetnéd? (Nyilván lottónyereményükre célzott.) Muszáj elvenned az első nőt, aki megadja magát neked?! Tőle ez volt várható, s fölháborodottan dohogott akkor is tovább, mikor elváltunk. Az ő véleményére nem sokat adtam, de hátravolt még, hogy dél-
