Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
25 után Kati szüleinek is bejelentjük tervünket. Ők lepődtek meg aztán csak igazán! A végletekig megdöbbentek, amikor (Katival karolva egymást) „bejelentettem”, hogy másnap megesküszünk. Próbáltak persze ők is lebeszélni vagabund tervünkről, hogy várjunk még egy kicsit, s ha később úgy gondoljuk, „felnőtt módra”, halasszuk akkorra egybekelésünket. Az végképp kiborította őket, hogy még ők sem lehettek jelen a fontos, életre szóló eseményen – ha már tervünk megváltoztathatatlan. Aztán másnap, hétfőn délelőtt, június 20-án úgy ment minden, mint a karikacsapás. Tíz órára Dzsóval megjelentünk a XII. kerületi Tanács házasságkötő terme előtt. Annyi történt, hogy ruhát cseréltünk: Dzsónak fekete érettségi öltönye volt, nekem acélkék – ezeket az alkalomhoz híven megcseréltük. Kati is ott volt a szomszéd házból való, végzős állatorvostan-hallgató barátjával, akivel együtt nőttek fel, ő volt a tanúja. Kis várakozás után véget ért egy akkorra datált ceremónia, s beszéltünk a hivatalvezetővel, hogy házasságot szeretnénk kötni. – Mikor? – kérdezte. – Most – feleltünk. Ez egy kicsit őt is váratlanul érte, de aztán azt mondta, szerencsénk van, mert egy óra múlva éppen van egy üres félórájuk, addig menjünk, fényképezkedjünk, igyunk egy konyakot, s az adott időre jöjjünk vissza. És így történt, mivel akkoriban nem kellett előzetesen bejelentkezni. Semmi hókuszpókusz, viszont boldogan néztünk egymás szemébe Katival, s a ceremónia után, mivel gyönyörű idő volt, beültünk a „Májas” presszó előterében lévő szabadtéri (nevezzük így) kerthelyiségbe, s ettünk egy-egy májast (olyan finomat sehol sem lehetett kapni!), s megittunk egy (vagy két) korsó sört. – Eddig rendben is volt, de hogyan tovább? Ezt bizony nem gondoltuk át Katival, gondolván talán, hogy minden megoldódik, csak jó szándék kell hozzá, jussunk túl a legnehezebben. Első lépésként Kati szülei (akiket attól fogva apu-anyunak szólítottam, s ez kicsit meg is hatotta őket) fölajánlották, hogy amíg be nem fejezzük az iskolákat, és jobb nem adódik, lakjunk a másfél szobás lakásuk régi „cselédszobájában”, 3×2 méteren. Ide állítottunk be egy dupla heverőt, itt alakítottunk ki magunknak egy (gyorsan szűkké váló) könyvtárfalat, s így még egy kisméretű, iskolás íróasztal is befért. Itt éltük le közös életünk első három évét, ide született első gyermekünk, Virág. (Persze édesanyáméknál kényelmesebb körülmények között is lakhattunk volna, de Katival együtt inkább ezt választottuk. Az ablakból hatalmas panoráma adódott, mert előttünk egy beépítetlen telek volt, a teljes Sas-hegy látványával, rajta az Arany János Gimnázium hatalmas sárga épülettömbjével, ahova egykor engem nem vettek fel. (Mert általános után először ide jelentkeztem.) De ezzel egy időben (vagy röviddel ezt megelőzve) meg kellett felelnem egyetemi feladataimnak is. Emlékezetes eset részemre, hogy az egyik kollokviumon, amire jól felkészültem, s ahogy Petőfi írta: diligenter frekventáltam, ahogy felszabadultan mentem a hosszú egyetemi folyosón, találkoztam egyik legjobb akkori barátommal és csoporttársammal: Havas Gáborral, aki szintén ünnepien volt öltözve. Szigorlatra megy Czine Mihály tanár úrhoz, mondta, és hirtelen ötlettel felvetette, hogy menjek én is vele, essek túl én is rajta, bár én jóval későbbre voltam erre a szigorlatra bejelentkezve. Hiába mondtam, hogy semmit nem készültem, és nagy az anyag, azt mondta, hogy a témát, a XX. századi magyar és világirodalmat biztosan ismerem annyira, hogy kedvenc tanárunknál: Czinénél elég legyen, ha
