Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
23 A „Tiszta szívvel” vége, házasságkötés, második szigorlat Írtam már korábban, hogy 1966-ban jelent meg a Tiszta szívvel című egyetemi folyóiratunk 4. – azaz utolsó száma. Kettős szám volt, mert a 3. is ez volt egyben. Nagy politikai botrány lett belőle, mindenkit, közte az Alkotókör vezető tanárát: Koczkás Sándort is leváltották. Beleesett persze Asperján is, mint párttag és főszerkesztő, s mi ott maradtunk meghurcolva és tanácstalanul. Nem szerettük volna a lapot elveszteni, hiszen sokunknak – nekem nem! – jelentett méltó megjelenési fórumot, s politikuma is, ami leginkább fájt a bigott és züllött elöljáróságnak, nekünk, mint akkor induló értelmiségieknek, fontos megnyilvánulási terepünk volt. A folyóiratot ugyanis nemcsak az ELTE-n (bölcsész, TTK-s és jogi karok), hanem a lehető legtöbb vidéki egyetemen is terjesztettük. A Szegedi Egyetemről például válasz is érkezett – együttérzését jelezte két akkori végzős költőkollégánk is: Szepesi Attila és Veress Miklós. Így hát kínos és megzavarodott helyzetünkben nem tudtunk jobbat kitalálni, mint hogy valaki nagypolitikai potentátnak ajánljuk föl a főszerkesztést, aki jobban tudja tartani a hátát, igazságkereső és magunkkereső megnyilvánulásainkért. A folyosón vagy üres szemináriumi termekben összedugtuk a fejünket, s úgy döntöttünk, hogy legelébb is Pándi Pál professzornak ajánljuk föl lapunk további főszerkesztését. Ő pártvonalon is meghatározó személyiség volt. Választott küldöttség ment hozzá közülünk előadni, megtárgyalni a dolgot. Én is köztük voltam (mindenek ellenére magaménak éreztem a lapot), s így tudom: sokra nem jutottunk, már az első kérdés-megpöccentésünkre elhatárolódott, s köszönve a megtiszteltetést, a másik pártos professzorhoz, a megjelenésében egy régi magyar úrhoz hasonlító Király Istvánhoz irányított bennünket. Eddig, mondjuk, így is gondoltuk igazándiból a dolgot. Még hozzátette, biztatóul, hogy este éppen találkozik Király professzorral, s „borközi állapotban” megvitatják kérésünket. Mi viszont ez után, mintha nem kísérleteztünk volna Pándinál, úgy kerestük meg Király professzor urat, s ugyanúgy felkértük lapunk s az egyetemi ifjúság érdekeinek képviseletére, vagyis neki is fölajánlottuk, hogy főszerkesztőként álljon (nyugodtan mondhatom) mozgalmunk élére. És: ugyanúgy köszönte bizalmunkat, mint Pándi, sőt hozzá irányított bennünket, és megígérte, hogy mivel este találkozik Pándival, „borközi állapotban” megvitatják kérésünket. – Mi kínos-keservesen nagyot mulattunk, mikor szobájából újból a folyosón voltunk, s elképzeltük, ahogy este majd a két nagyságos és tökkolopi potentát, nem tudván, hogy mindkettőjüknél voltunk kérésünkkel, „borközi állapotban” megvitatja a dolgot. Bizony, nagyon elkeserítő volt számunkra (mintha nem tudtuk volna előre válaszukat!), s én el is végeztem az ELTE irodalom szakát úgy, hogy egyikhez sem volt közöm, túl azon, hogy a folyosón néha elmentünk egymás mellett. De ekkortájt, 1966 tavaszán és nyarán sok minden történt velem – úgy is mondhatnám, hogy „szakadt rám”. Esténként a Ráday úti kollégiumban ugyan nagyokat pingpongoztam, jó játékos voltam. De Garai Katival is egyre többet találkoztunk, mivel ő már szakdolgozatát írta, s leginkább itthon volt. Mikor szülei a munkahelyen voltak, délelőttönként nagyokat szerelmeskedtünk a Tartsay Vilmos utcai lakásukban, s nekem – a cserépkályha fűtésén túl – igazi élvezet
