Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Markó Béla: Csak nézők; Tealevél (versek)
54 Markó Béla Csak nézők Majd annyi változik csak, hogy nézők leszünk, mint abban a falusi kultúrotthonban nyaranta, ahol csütörtökön és vasárnap vetítettek filmet, leggyakrabban hős szovjet partizánokról meg zongorázó német tisztekről persze, bár volt néha egy-egy vígjáték is, például a felejthetetlen Latabárral, és azt hiszem, a Dollárpapát is akkor láttam, de ami természetesen a legfontosabb, hogy amikor berregve elindult a vetítőgép, hosszú, megállíthatatlan orgazmusban vastag sugárnyalábot lövellve a fejünk fölött a színpadon kifeszített vászonra, lent elsötétült az egész terem, olyan szép sötétet azóta sem láttam, izzadt, ragacsos kezek indultak egymás felé, kezdetben úgy tűnt, hogy véletlenül, aztán már bátrabban tapogatózva, akik pedig nem először voltak együtt megnézni egy lenyűgöző háborús filmet, amely szinte mindig úgy végződött, mint amit előző héten láttunk, szóval akik már összeszoktak a jóleső, motorolaj- és izzadságszagú sötétben, hihetetlenül messzire merészkedtek, blúzok és szoknyák alá, mint valami elszánt filmhősök, szerelmes partizánok, nézőként is történtek velünk a dolgok, amíg el nem szakadt a kopott celluloid, és ahogy hirtelen felgyújtották a villanyt, néhány blúz még ott rémüldözött kigombolva, néhány kéz ott maradt a felgyűrt szoknyák alatt, gyorsan megragasztották a filmet, leoltották ismét a villanyt,
