Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Markó Béla: Csak nézők; Tealevél (versek)
55 és folytatódott a háború egészen addig, hogy konyec, vagyis vége, legalább ezt az orosz szót mindenki ismerte nálunk akkoriban, úgy képzelem tehát, hogy majd megint nézők leszünk, hallgatjuk a vetítőgép megnyugtató surrogását, miközben lassan-lassan összekeverednek a végeérhetetlen sötétben részeink, ujjperceim ujjperceiddel, lábcsontjaim lábcsontjaiddal, csípőm csípőddel, ágyékom ágyékoddal, ugye micsoda rémisztő hasonlat, amikor elszakad mégis a film, és fényesség áraszt el minket, nem tudjuk elrendezni magunkat, de nem is kell, hiszen hamarosan folytatódik az öröklét. Tealevél Azt mondják, ahogy romlanak az érzékszerveink, mind erősebb élményekre vágyunk, a nagyothallóknak csak távoli zene az ajtócsapkodás egy veszekedés után, és éppen úgy álomba ringatja őket a szomszédasszony hangos kiáltozása este, mint minket a tücsökzene a kertben, egyre édesebb ízekre, egyre szédítőbb illatokra, egyre markánsabb színekre és formákra, sőt, talán egyre érdesebb felületekre lesz majd szükségünk nekünk is az idő múltával hogy szemünk, szájunk, orrunk, ujjaink nagy nehezen mégis kielégüljenek, persze pótolni lehet egy ideig majdnem mindent, például szemüveggel vagy hallókészülékkel, de előbb-utóbb kihunynak érzékeink, elhallgat a testünk, és nem tart vissza semmit, kicsordulnak belőlünk a hangok, az ízek, a szagok, a képek, átfolynak rajtunk észrevétlenül, mint teaszűrőn az egészen áttetsző tea,
