Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
20 mondja Lukács bácsi, mindenkinek ő volt a körösztapja, akkor is úgy mondták, hogy ő lesz a körösztapja valakinek, amikor már évek óta távol volt, úgy tűnt elveszelődött... Hát nem tudod, a te körösztapád is a Trockij… Ül a motorján, holnap kötőféket kell fonnom, mondja, ha átjön, a maga kutyáinak is fonunk nyakbavalót, majd máris elrobog... Kár, hogy nem írtam föl az ő szavait a füzetbe, úgy tán jobban kibogozhattam, összepászíthattam volna… Igaz, a Kardelt sem sikerült kibogoznom, összepászítanom, pedig őt feljegyezgettem… Aztán Lukács bácsi egy nap nem jött. Illetve lehet, hogy járt errefelé, de mivel nem látott a tanya körül, gondolta, a Bus Károly-Kardelnál vagyok már megint, magától nem nyitotta ki a kaput, továbbhajtott. Elfelejtettem ugyanis említeni neki, hogy attól függetlenül, itt vagyok-e, nyugodtan terelje be a nyájat, üldögéljen a vesszőfotelben. Úgyis szándékozom még faggatni a martonosi kosárfonó felől is. Később majd, gondoltam, Bus Károly-Kardel tollbamondása után talán az ő életét írom meg, a vak kosárfonóét, aki a környék legjobb harmonikása, fehér szamáron viszik utána égő sóban, égő paprikahegyeken át a nagy, gyöngyház HOHNER-t, az ő életét, meg hát a Trockijét is persze, már csak azért is, mert a vak harmonikás és a Trockij életébe jobban belekölthetek, mint a Bus Károly- Kardel tollbamondásába, a Bus Károly-Kardel tollbamondásába nem költhetek, mert belediktálta a sóba fektetett fekete füzetbe, meg azért se, mert abba az élet maga költött bele jócskán, az élet után meg már mit költeni, nincs mit költeni, mi a fenét költeni, éppen elég az maga, ahogy ő mondta, elég költséges, költsön rá a nyavalya… Tegnap ahogy átjöttem a csatornán, láttam, valaki ül az eresz alatt. De nem a fotelben, hanem az én helyemen, a kis sámlin. Tehát nem a feleségem látogatott meg, pedig örültem volna neki, mert már kezdtem elvadulni, elpiszkolódni, bebüdösödni, se nem a Lukács bácsi volt az. Egy nő, hirtelenzöld tornanadrágban. A megboldogult kis Lukács felesége. Igen, a kis Lukács most halt meg az anyja, Rozika temetésén. Féltem, ahogy lassan megértettem, ki is ül ott, elsírom magam, jajgatni kezdek. De aztán talán csak azért nem kezdek el jajgatni, mert közben eszembe jutottak Lukács bácsi szavai, mármint hogy az ember olyan, mint a légy, lehullik… A tata említette, alkony előtt hajtsak be ide magukhoz, mondja a hirtelenzöld nadrágos nő, halkan, szinte magának, ahogyan besétálok az udvarba. Leülök mellé, a billegő fotel mellé. És beszélgetni kezdünk. És akkor, többek között megemlítem neki, künn voltam a Bus Károly- Kardelnál, meg azt is, hogy a Bus Károly-Kardel milyen keveset keres... Nem válaszol. Érzem, számol. Majd megszólal. Én se keresek többet, mondja. Maga mennyit keres, kérdezem. Kilencven (90) eurót, de én nem kapok enni. Ha megveszem az ennivalót meg a cigarettát, még kevesebb marad, mint hatvan (60) euró. Hol dolgozik, kérdem. Az országhatáron, mondja. Mit csinál az országhatáron? Netán vámos, gondoltam. Végre magyarokat is kezdenek alkalmazni. Ez jó, nagyon jó jel, nyugtázom. Meg arra is gondolok hirtelen, végre nekem is lesz valamicske kapcsolatom a határon, hiszen ma felénk minden ezen múlik, majd mindenki ilyesféle kapcsolatoknak köszönve előzte meg, avagy kereste agyon magát. Ha van kapcsolatod a határon, hamarosan gazdag emberré lehetsz.
