Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
19 összedőltek, a ház is megroggyant, a disznók, meg tán már az öregasszony is a földbe fúrt lukakban éltek, szaporodtak, mint a nyulak. Nem is tudom, miért volt pénzre szüksége az öregasszonynak, nem is volt szüksége rá, csak a zsigeri kapzsisága miatt alkudozott olyan sokáig, jóllehet régi pénzt is elfogadott volna, ki tudja, mikor látott utoljára pízmagot… Azt mondta, mind mélyebbre túrnak, mert a disznók túrják ki neki is a lukat, annál melegebb van, már második tele nem tüzeskedik, az akácfákat is eladná mind a tanya körül, annál melegebb van, mennél mélyebbre húzódsz, magyarázta sáros arcát törölgetve, de akkor egy koma is előmászott, meg innen-onnan gyerekek is, csak most láttuk, nincs is annyira egyedül az öregasszony… Megvettünk egy disznót. Evett, mint a sáska, de nem nőtt a hasa. És végül csak egyetlenegyet fiadzott. Megütközve néztük apámmal. Aztán meg már búgni se akart, egyetlen kant sem vett föl többé. Mondtam apámnak, amikor leszúrtuk, csak ne legyen szálkás a húsa, mint a halnak… Nem volt szálkás, de csak azért, mert alig volt… Mondom apámnak, hát ezt nevezem én stratégiának… Hallgatom Zoli szövegét, megdöbbenve kell tapasztalnom, barátaim is tettek már ilyenfajta megjegyzést Zoli történeteit hallgatva, valahogy nagyon ismerősnek tűnik a logikája, mintha csak én mondanám, gondolom megszeppenve, mintha csak én írnám… Mind kíváncsibban hallgatom, próbálom visszatéríteni azokhoz a földbe fúrt lukakhoz, netán ők is bekémlelnek, alászállnak azokba a lukakba, s lenn még találkoznának emberekkel, noha azt azért nem mondhatom, hogy mindig fogom a fonalát. De nem is az a lényeg, a fonalat, a vezérfonalat majd külön megfonjuk vele az istálló ajtajára akasztott málnaszín manilából, meg mint a lézert, s hagyjuk, aztán magától fúródjon keresztül a történeteken, életeken, fűződjön fel szépen magától minden... Mert az embernek van az a kis valósága, idéz most valakit. Bólintok, noha nem tudom, kinek is van az a kis valósága. Rendes, tiszta, még a vizet is megmossa, mondja, de ez már nem az az ember, akinek van az a valósága, talán a felesége... A vizet is, kérdi mosolyogva a bajsza alatt Lukács bácsi. A vizet is, jóllehet több faszt fogott, mint kilincset. Kicsoda, kapom föl a fejem. Lukács bácsi emlékezni látszik arra a némberre, azt mondja, piócát meg árvalányhajat árult a piacon. Ahogy hajnalban hazaért, azt hitte, meszelés van. De amikor közelebb ment az udvar közepére rakott dolgokhoz, látta, az ő sátorfája van kirakva… Fujtózsinór. Ez a zsinór is megfelelne talán a lézer helyett, tűnődöm. Bejött hozzánk lemosni a vért… De nem folytatja, így nem tudom meg, mi is történt, mihez is használták azt a zsinórt, mármint hogy kinek is a megfojtásához, valaki másról kezd mesélni, lusta volt leülni, mondja. A seggin meg lehet foltozni a nadrágot. Sehogy sem sikerül összepászítanom a dolgokat. Lukács bácsi jobban érti, mikor, kiről is van szó. Igaz, közben én megtöltöm az itatókat, hátrazárom a baromfit, nehogy róka jöjjön az éjszaka. Kiabált, óbégatott, magyarázza Zoli, ahogy visszaülök közéjük. Nem akartam kimenni. Aztán kimentem. Gyütt egészen közel, csókolódzni akar, gondoltam, vagy le akar ütni. Igen, kezdem megérteni, ez nem az a valaki, aki lusta leülni, ez már megint valaki más… Nem ismersz meg, kérdezte szinte kurjantva. Hogy ismernélek meg, amikor négykézláb vagy. Nem ismersz meg, hát én vagyok a körösztapád, mert mindenkinek ő volt a körösztapja, a Trockij... Igen,
