Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Szabó Gábor: Szomszédolás (Zoltán Gábor: Szomszéd)
142 A pontos címek, topográfiai vonatkozások, sőt térkép-illusztrációk precíz adatolása nyomán szinte életre kelő térből előgomolygó lidérces események valamiféle kitörölhe- tetlen metafizikai sötétség jelenvalóságával itatják át a térszerkezet pórusait. A töredékszerűség, a szerzői biográfia intimitásainak felvillantása, az egymással fele- selő modalitások és műfaji elemek laza együttese tudatosan a work in progress képzetét igyekszik kelteni, amit ügyesen hangsúlyoz a kötet azon tipográfiai megoldása, melynek értelmében a kö nyv margóit számos kézzel írt széljegyzet – nevek, utcák, házszámok, események, sőt rajzok – díszíti. Az esetlegesség eme vizuális jele részint az anyag rendezhetőségének, szelektálásának, a munkafolyamat befejezhetetlenségének, a kész mű széljegyzetszerűségének rokonszenves műfaji önreflexiója, emellett a szerzői kézjegy eme rögzítése ismét csak a szöveg szubjektivitását emeli ki. Amiképp szintén az érintettség hosszú folyamatának ezúttal a szerző alkotói pályáját illető jelzése az is, hogy Zoltán Gábor időnként saját életm űvéből hivatkozik olyan novellákra, amelyek mintegy megelőlegezték az Orgia megírásának kutatómunkáját, formálták szemléleti kereteit, s ekképp a Szomszéd elődszövegeinek tekinthetők. A szerző biográfiai eredet- története mellé emelt textuális eredetszál ilyen hivatkozása a műben a Földet venni című, 1997-ben megjelent írás, amelyről a következőt olvashatjuk: „Kitehetem ez elé a szöveg elé: Mindenki szomszéd. Mert ez a mondat – elsőként megjelent novellám egyik replikája – épp az ilyen helyzetekről szól. Éldegélünk, egy-egy óvatlan pillanatban szabadnak érezzük magunkat, azt hisszük, megválaszthatjuk, kikre figyelünk oda, és kiknek adunk a szavára, kiket szeretünk, miközben közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd.” (154.) Néhány oldallal később ez a metafora egy másik, 1999-ben megjelent Zoltán-novella hivatkozásával megismétlődik: „Habár nálam is úgy van, hogy a házmester a feljelentő. Pedig, tanuljuk meg egy életre: nem mindig a házmester a feljelentő. Van úgy, hogy egy jogi doktor, egy pilóta, egy híres író unokája veszi kezébe a sorsunkat. A szomszédunk.” (188.) A „szomszéd” a mű egyik narratív emlékszálában is megjelenik egyébként, egy lakóházban közös fedél alatt élő feljelentő és elhurcolt közt szokásos módon gazdát cserélő vagyontárgyak kapcsán: „A lakótársak visszaadták mindazt, amit megtaláltak náluk, fel lettek szólítva a visszaszolgáltatására. A nagyapa házikabátját. Gallérján a nagyapa haja szála meg a kedves lakótárs haja szála. És aztán éltek úgy tovább, szépen, békében, egy fedél alatt.” (52.) A Szomszéd ( és részben az Orgia ) történelemszemléletét, emlékezéspolitikai funda- mentumát többszörösen hangsúlyozó önreflexió tulajdonképpen a művek poétikai koncepciójának olyan sűrítménye, amely a közös történelmi felelősség mérlegelésének, s az ezzel kapcsolatos nemzeti számvetés mai napig elmaradó munkájának kérdés- körét igyekszik körüljárni. Zoltán ugyan valamiért nem említi új műve előzményei közt, de érdemes azért megjegyezni, hogy Jan Thomas Gross 2000-ben publikálta Szomszédok című regényét 1 , amely megrázó erővel mutatta be, hogy az 1941 nyarán német megszállás alá került északkeleti lengyel kisvárosban, Jedwabnéban a helyi lakosok – a németek biztatására – 1600 áldozatot követelő véres pogromot rendeztek a zsidó lakosok ellen. Ennek nyomán jelentős társadalmi vita indult a lengyelek második világháborús történelmének újraértelmezéséről , ami – persze a magyarok szerepvál- lalását illetően – alighanem Zoltán könyvének is kimondott-kimondatlan célja lehet. Az emigráns lengyel és a – mint könyvéből kiderül – valamiféle belső emigrációba húzódó magyar szerző könyvei közt első pillantásra feltűnő azonosság tehát a nemzeti 1 Magyar kiadás: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása , Új Mandátum Könyvkiadó – Max Weber Alapítvány, Budapest, 2004.
